VARGA BORBÁLA
Olajszüret-napló
(Görögország, 2020-2021)
1% leporelló – kuvász
Bocókoknak saját vedrük van.
A két juhnak van egy a vasrácson belül,
változatosság a vályu mellé,
hogy a tyúkoknak legyen mire magasabbra fel- és leszökdösni.
Az ideges kutyának van egy.
A lónak középen egy.
Ökörkének egy.
Mostmár nekem is van: a vödör
amiből mosdom.
Bocókok rendre fellökik az övéket,
ló lejön és felrúgja.
Egyik reggelre megreped Alsó Bocók vödre, másnapra összetörik.
Fiú hoz egy újabb kutyát: a tejeskávés bundájút, ennek is edény kéne.
A vödör fogyó anyag…
Vasárnap.
A telefonomról csatlakozom a szentmiséhez. Ima közben óriási kiabálás az alsó kertből. Nem a szokásos jókedvű “re!” hanem olyan ami akármikor verekedésben folytatódhat.
Az alsó szomszéd nem enged valamit vagy valakit átmenni. Ezeket a szavakat nem értem. Az első kérdésem: vajon az én körökből kiabál-e valakire? Apa kocsin jár és az első utat használja. Fiú a mihanín és gyakran jön fel azon a kanyargós ösvényen ahonnan most a szomszéd hangját hallom. De délelőtt tíz óra van, nincs miért itt legyen. Mi lehet?
Egy kifejezést értek: “Eíne o dikósz mou!”
vagyis: az enyém.
Az ordítás olyan dühös és olyan erős hogy elteszem magamnak. Én jártam le gyalog azon az ösvényen és jött fel kocsi is aki látott, ez nem volt baj. Mikor ismét lemegyek, nem látok nyomot. Nemsokára szüretelnek – és kiviszik a motorokat meg benzint, ami érték.
Mi ezalatt a lenti kertekben szedünk.
Ez még mindig a hegy és a lejtője meredek. (úgy tűnik hogy apáék azokat a kerteket vállalják amelyeket a lejtő miatt más senki). Fiúnak meg apának eddigre szóltam a vödörről: kellene egy.
Nem lett semmi –
kivettem a juhokét hogy Bocóknak legyen.
Itt a kertben van egy fekete, sztász vödör, pont olyan mint a másik hét odafent. Fiú inti nekem: vegyem el.
Már van vödör fenn, megoldottam.
úgyis összetörik mikor a traktorral ágat szedni jövök.
Fiú csak int és mimikázik hozzá, hogy bátran, rendben van.
Ez nem a Fiúék kertje.
És nincs jóérzésem: valami hiányzik a képletből, nekem nem fújnak zöld utat.
Az érték csekély, a helyzet értéke nagyobb.
Tele van a hely íratlan szabályokkal amiket én még nem tudhatok. Nem ismerem a tulajt, és nem ismerem a tulaj és apáék közötti viszonyt sem. Nem tudnám, ez a gesztus mennyit jelent:
semmit,
baráti bizalmat,
vagy idegesítő viszályt.
És mért vigyem én más vödrét más ökrének, mikor egyiket sem eszem?
Az utasítást elengedés fülem mellett és vödör nélkül ballagok fel az úton.
Jól teszem,
az út tele van közlekedő tulajokkal.
Holnapra a fél hegy tele lenne azzal hogy a “ruména” bejár más kertjeibe és onnan szedi össze ami neki kell.
Ha olyan fontos és olyan jó a kapcsolat,
vigye fel a vödröt Fiú. (nem viszi)
Ők tudják mi van maguk között.
Úgyis traktoron jár.
érzelmek geológiája
felül bazalt: blazírt.
alatta láva: harag.
harag alatt könny-folyó.
könnyek alatt szakadék: félelem.
félelem alatt villámok: fájdalom.
fájdalom alatt kék ég kerttel:
a szív
1% leporelló – 400 év és 500 év
amikor Isztambulban utaztam, 2009-2010-ben, nem egy arc ismerős volt. erdélyi arcok voltak: ismerőseimé és szomszédaimé. amikor kazah, kirgiz, türkmén arcokat kerestem, akkor is láttam Erdélyt: mezőségi, szilágysági, bihari arcokat. vannak örmény arcaink (ez nem csak szemre, hanem történelmi statisztika), és arcok az Uralból meg Kaukázusból.
idelenn a Peloponnészoszon is találkoztam több ismerősömmel. apa szakasztott mása egyik főtagnak a kétéves kolozsvári kocsmaakadémiából – ugyanazzal a karakterrel. csak apa karaktere nem a pohár meg a papír körül nyilvánul meg, hanem a mindenki által használt teherkocsit vezetve és hajnali hatkor meg munka közben. ugyanúgy és ugyanakkor szívja a cigarettát és ugyanazokra nevet.
mentem a lenti erdőkbe.
apa ment az alsó faluba.
a kocsiban zene szólt.
manőverezett: feltette megint ugyanazokat a személyes kérdéseket, amikre ugyanazt a (számára unalmas) választ tudtam csak adni hogy az alsó erdőbe megyek.
nekem ez kell.
ő is de csak társasággal.
vagyis soha, gondoltam én, mert ki megy itt, főleg több férfi, munka helyett erdőbe – csak úgy?
a piknik,kirándulás és hasonló ismeretlen.
puhatolózott, vajon mi más érdekel.
ez a zene, például, a dobbal: tetszik?
jó, nem?
szereti? kérdeztem vissza.
igen, jó a ritmusa.
török – pisolyogtam.
hogy lenne? elliniká…
eldoboltam neki a ritmust a térdemen:
ta lékszi, a szavak igen, mondtam.
meg a hangszerek: zourná, …
a ritmus – az török.
és doboltam tovább.
hogyne, Isztambulban minden sarkon és minden olcsó török folk-cédén visszatér, de Mercan Dede feldolgozott számaiban is.
csend.
volt sok közös év, nem? kérdezem.
nagy dzsumbuj: tény; nemlehet tudni ki kitől.
négyszáz év – sóhajt apa.
négyszáz év, korábbi tulajomtól is pont így hallottam.
ötszáz nekünk, össz-vissz, mosolyogtam vissza.
csodálkozva néz.
százötven, félelem, de még előtte a törzsek vándorlásának idején 300-350-et együtt éltünk az akkori türk törzsekkel, akiktől (mondják) átvettük a kertművelést meg gabonák vetését…
mi ilyen vándor társaság voltunk, sokáig.
apa közben kibámul az ablakon, mert szomszéd szüretelők mellett haladunk el. köszönteni őket, ez most fontosabb, és a szavaim kiszállnak a levegőbe, nem figyel. nem bánom: a személyes kérdések elfogytak.
tény hogy Fiú szakasztott mása erdélyi társammak akivel dolgoztam együtt. ikrek lehetnének. ugyanaz az alkat, ugyanaz a mozdulat. csak egyik itt, másik ezerháromszáz kilométerrel északabbra született. bemutatnám őket egymásnak:
négyszáz év és ötszáz év.
amikor azt kerestem, kivel tudnék itt együtt dolgozni, többek miatt így esett a Fiúra a választásom. arra számítottam hogy ugyanaz az alkat karakterben is folytatódik.
nem tévedtem.