Orchestra POSTICUM
Különleges kulturális eseményre került sor Nagyváradon szeptember 14-én, kedden 19 órai kezdettel: a Posticum Nemzetközi Ifjúsági Zenekara (Orchestra Posticum Iuventutis Internationalis) adott majd’ kétórás hangversenyt a Római Katolikus Püspöki Palota nagytermében.
A koncertet magas szakmai mérce jellemezte, valamint példaértékű nemzetközi összefogás. Hat ország negyven fiatal zenésze olyan minőségi útmutatóval szolgált a nagyváradiaknak most, az őszi koncertidény kezdetén, amely nemcsak üdítő és megszívlelendő, de irányadó mindannyiunknak ebben a kultúrát és az igaz emberi értékeket egyre inkább feledésbe taszító válságidőszakban.
Az esemény méltatása előtt mindenképpen érdemes néhány szóban kitérni a zenekar megalakulásának hátterére. A 14 és 20 év közötti fiatal zeneművészeti középiskolásokból és főiskolásokból álló zenekart a Nagyváradi Posticum Ifjúsági Központ és a Szegedi Tudományegyetem Vántus István Gyakorló Zeneművészeti Szakközépiskolája álmodta meg és hívta életre, első ízben a tavaly, 2009-ben. Idén is, az előző évhez hasonlóan, meghallgatás és zsűrizés útján kerülhettek be a csapatba azok a jelentkezők, akik a szakmai válogatás során a legtehetségesebbnek bizonyultak. A nemzetiségi összetétel rendkívül színes, ami csak emeli az összefogás értékét: Kolozsvárott, Nagyváradon, Szegeden, Debrecenben, Prágában, Újvidéken, Pármában, Prágában és Madridban tanuló fiatalok nyertek felvételt az együttesbe.
A kulturális projekt első állomása volt Nagyvárad, ahol már csütörtök óta zajlottak a megfeszített próbák, napi nyolc órában is. A további koncerthelyszínek az elkövetkező napokban: Szeged, Pannonhalma, Svájc (Rüthi és Appenzell), illetve Prága.
Az együttes művészeti vezetője, karmestere, a cseh származású dirigens, előadóművész, Petr Zejfart, aki jelenleg a pármai konzervatórium tanára és tegyük hozzá, a látottak-hallottak alapján a zenekar legfáradhatatlanabb összefogója és hajtómotorja.
A tavaly szeptemberi koncert a filharmónia termében zajlott, az idén ehhez képest valami különleges történt. Azt mondhatnánk, hogy a zene hazatalált, a Püspöki Palotába, legalábbis, ha a műsor első, barokk felét tekintjük. Persze az sem mellékes a mi szempontunkból, hogy a koncert pontosan Michael Haydn 273. születésnapjára esett, s bár az 1762-ig Nagyváradon tevékenykedő kappelmeister már nem élvezhette az 1777-re felépült barokkpalota nyújtotta koncertezési lehetőségeket, azért most kárpótlásul egykori munkaadója, a művészetpártolásáról ismert Báró Patachich Ádám püspök (falra festett portréjáról) mindvégig mosollyal arcán kísért figyelemmel bennünket a díszterem bal felső sarkából. A közönség is megérezhetett valamit az esemény súlyából, hiszen a terem színültig telt, sokan álltak is, nagyjából 150-en gyűlhettünk össze, ami még melegebbé tette ezt az amúgy is kellemes légkörű őszi estét. Az első zenei hangokat Böcskei László nagyváradi püspök ötnyelvű (magyar, olasz, német, cseh, román) köszöntője előzte meg, majd végre a fiataloké lett a „szó”.
A kétrészes koncert első fele egy olasz barokk zenei csokor volt.
Elsőként Vivaldi g-moll concertója (RV 156) hangzott el a vonósok előadásában. Már itt feltűnt az a ritmikailag precíz és együtthangzó, minden hamis hangtól mentes dallamvezetés, ami a teljes koncert muzikalitását jellemezte. Az együttjátszás öröme, a szakmai koncentrálás és egymásra figyelés által a zene a fülünk hallatára született meg, a stílus értelmes kivitelezése pedig magával ragadó volt – érdemes belegondolnunk, hogy mindössze négy nap állt a rendelkezésére ennek az Európa több szegletéből összeállt csapatnak, hogy kivitelezze ezt az igényes műsort.
A második darabban, Pergolesi c-moll Salve Reginájában egy fiatal szegedi főiskolás énekes szólistát is megismerhettünk Pintér Tünde szoprán személyében. Aki már hallotta Pergolesi Stabat Materét, annak bizonyára kellemesen ismerősen csenghetett a Salve Regina kezdőhangjainak sora is. A mű a mindössze 26 esztendősen elhunyt Pergolesi egyik utolsó munkája, és ezúttal vélhetően tisztelgés is volt az itáliai mester születésének 300. évfordulóján. A fiatal szoprán tiszta, egyenes, meleg intonációval, hallhatóan nagy szeretettel és átéléssel formálta meg szólóját, sikerült visszaadnia a Pergolesi által újragondolt Mária-antifona tiszteletre- és csodálatra méltó, puritán, mégis expresszív légkörét.
A barokk zene szenvedélyessége és historikus tisztasággal való előadása szintén kiválóan csengett össze a következő, virtuóz fúvósszólókat is bőségesen felvonultató Vivaldi g-moll concertóban (RV 577). A mű alcíme „per l’orchestra di Dresda”, vagyis „a drezdai zenekarnak”. Kiemelkedő volt az I. oboa, Eva Otradovská (Prága) és az I. fagott, Tereza Krátká (Prága) által virtuózan megformált szólama, valamint a fiatal olasz koncertmester Gabriele Toscani hegedűszólója. Vivaldi úgynevezett drezdai concertóit állítólag a korabeli Velencébe látogató kiváló német zenészekkel kötött ismeretsége, különösképpen Johann Pisendel hegedűssel kialakult barátsága inspirálta.
Ezzel sajnos véget is ért hangverseny barokk-zenei fele. A preklasszikus darabok lenyűgöző stílustisztasága mellett egyik furcsa, kicsit meglepő tanulsága is lehet a műsor ezen részének, hogy a lassú tempóra váltások sokkal könnyebben összezavarták az összhangot, mint a sebes tételek – fogjuk talán ezt a néhány apró összerezzenést a fiatalok lendületére, hiszen bármelyik profi zenekarnak ugyanolyan nehézséget okozna.
Rövid szünet után a koncert folytatódott, méghozzá a méltán hazatalált Michael Haydn-darabbal, az 1787-ben, Salzburgban keletkezett Androméda és Perszeusz című opera ünnepélyes hangvételű nyitányával. A hangverseny eddigi pontjáig Kristófi János Zsigmond nagyváradi orgonaművész ügyelt a continuo biztos szólamára orgonapozitívon, illetve a Nagyváradon sajnos fehérholló számba menő csembalón.
A program alaphangulatának felfelé ívelése Beethoven I., C-dúr szimfóniájával csúcsosodott ki. Merészebbnél merészebb tempók és ha lehet még hihetetlenebb összhang jellemezte a fiatalok játékát. A karmester érdeme itt vált a legnyilvánvalóbbá, a próbák során rendkívüli módon kicsiszolt minden egyes szólamot, egyszerre a mű minden jellegzetes motivikus konstrukciójú apró, belső alkotóeleme értelmessé és világossá vált. Úgyszólván minden részlet a helyére került ebben a hihetetlen sebességben is, a terem kényes akusztikája ellenére. Nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy ez volt az egyik legeredetibb és legjobb Beethoven-interpretáció, amit az elmúlt években Váradon hallhattunk.
A koncert hangos sikere méltó volt a fiatalok szakmailag fegyelmezett és komoly munkájához, művészileg pedig átélt és látható-hallható élvezettel tolmácsolt zenéjéhez. Végezetül egy ráadással köszönték meg a közönség lelkesedését. Ismét Pintér Tünde énekelt, ezúttal egy kései Mozart-operából (La clemenza di Tito) választott csillogó szépségű áriát (S’altro che lagrime).
A hangverseny végeztével nyugtázhattuk, nagyjából két órára sikerült elfelejtenünk a kinti hétköznapokat, hiszen ezek a fiatalok kiválóan beszélik azt a közös nyelvet, ami ebben a feledésben mindannyiunknak segíthet: a zenét – és ezzel remélhetőleg még sokaknak szereznek majd örömet és gyógyírt az előttük álló művészi pálya során.
Tóth Gábor, www.erdely.ma, 2010. szept. 17, ill. Várad, 7 (2010)
A Posticum Ifjúsági Zenekar szeptemberi sikere Nagyváradon
Zenészek és műkedvelők által immár egyaránt várva várt őszi esemény, ugyanakkor a nagyváradi zenei élet szerves részévé vált az a szép hagyomány, hogy a Posticum Nemzetközi Ifjúsági Zenekar (Orchestra Posticum Iuventutis Internationalis) a Püspöki Palota dísztermében tartja szeptemberi kurzuszáró, illetve turnényitó hangversenyét és innen indul azután tovább nemzetközi koncertkörútjára.
Mi pedig közben őszintén örülhetünk, hogy végre láthatóan és hallhatóan eredményesen működik Nagyváradon egy olyan ifjúsági zenei műhely, mely egyhetes intenzív zenekari képzést nyújt úgy hazai, mint Európa más országaiból érkezett fiatalok számára. Örvendünk, még akkor is, ha ebbe a közel negyventagú, rendkívül sokszínű, soknyelvű – egy közös nyelvet: a Zenét mindenesetre kiválóan „beszélő” – hallhatóan profi csapatba, a feltüntetett névsor szerint ezúttal csak két váradi fiatal lett beválogatva. Nem tudni, hogy ez az arány a nagyváradi zenei oktatás színvonalát tükrözi, a zenét tanulni más városokba elvágyó váradi fiatalok számát, avagy pusztán a válogatás korábbi meghirdetése iránt mutatott érdeklődés itteni hiányát, hiszen a kolozsvári és szegedi iskolák-főiskolák 20 év alatti hallgatói jóval nagyobb számban képviseltették magukat az idén három országból (Románia, Magyarország, Olaszország) összeállt Orchestrában.
A zenekart 2009-ben életre hívó két intézmény a névadó Posticum Ifjúsági Központ, valamint a Szegedi Tudományegyetem Vántus István Gyakorló Zeneművészeti Szakközépiskolája volt, a fiatalokat gondosan válogató fül és az őket precízen irányító karmesteri kéz pedig változatlanul a pármai konzervatórium cseh származású tanára, Petr Zejfart dirigens, akinek energikus munkáját és mindenre kiterjedő figyelmét az idén is csodálhattuk.
A koncertet ezúttal is egyhetes intenzív próba előzte meg, aminek ismét a Posticum biztosított teret, ez napi 8-9 óra zenekari próbát jelentett (két részletben), illetve ki tudja még mennyi egyéni gyakorlást… Ettől függetlenül a fiatalokon nyoma sem volt látható vagy hallható fáradtságnak. Ráadásul rögtön a következő napokban hosszú utazás és még további koncertek vártak rájuk Szegeden, Pármában, Monigában, valamint egy jutalomkirándulás Velencébe.
A nyitókoncert helyszíne tehát a Nagyváradi Római Katolikus Püspöki Palota díszterme volt, az időpont 2011. szeptember 18, vasárnap, 19 óra, a közönség létszáma pedig, akárcsak a tavaly, bőven a szervezők által előre megbecsült ülőhelyek száma fölötti, még úgy is, hogy ezzel párhuzamosan más zenei esemény is zajlik a városban.
A zenekart vendégül látó Nagyváradi Római Katolikus Püspökség nevében Kovács Zsolt irodavezető köszöntötte röviden az egybegyűlteket és jöhetett a koncert. Szinte mindenki ismeri Händel Vízi zenéjét, sokan még azt is tudni véljük, hogy I. György kiengesztelésére komponálta a szerző és a királyt kísérő hajókon játszották a Temzén. Ezzel ellentétben biztosan kevesebben hallottunk Georg Philipp Telemann Vízi zenéjéről, amely 1723-ban íródott, szilárd földre, de egy nagyszabású hamburgi tengerészeti ünnepség alkalmából – az alcíme Hamburger Ebb und Fluth, vagyis a hamburgi jellegzetes tölcsértorkolat apályára és dagályára utal. Ennek nyitánya hangzott el rögtön a koncert elején. Egyből a meglepetés erejével hatott az az ámulatba ejtő tiszta stílushűség, amelyet a zenekar kiválóan sajátított el Zejfart mester betanításával.
A méltóságteljes tempójú bevezető „apályt” a karmester által kicsit olaszosan fényes-szellős-dinamikus modorban kézbe ragadott „dagály” követte. A vonósok egyöntetű játéka mellett már itt felfigyelhettünk az oboák és fuvolák minőségi szólisztikus momentumaira. Dinamikai arányok, világosság, érthető megformálás, a zenekari együttjátszás öröme vált nyilvánvalóvá és az, hogy ezek a fiatalok nemcsak élvezik, de értik is amit játszanak. A barokk zene beszédessége sajátos historikus nyelvén szólalt meg.
Hangszertechnika és stílus szempontjából egyénien és együtt is ugyanilyen otthonosan, lazán játszotta a következő művet is a zenekar, és itt a vonósokat külön együttesben (à cinque) is szemügyre vehettük Tomaso Albinoni az 1700-as évek első évtizede tájékán keletkezett 3., A-dúr sinfoniájában mellyel mindjárt a korabeli Itáliában érezhettük magunkat. Mindeközben jó érzés volt hallani azt is, hogy a Posticum által nemrégiben vásárolt egyik csembaló méltó helyére és megfelelő kezekre talált Kristófi János Zsigmond nagyváradi orgonaművész mindvégig kiváló continuo-játékában.
A koncert első felének záró száma Jiří Antonín Benda F-dúr brácsaversenye volt. A szólót a kolozsvári zenelíceum XII. osztályos, végzős tanulója, Papp Albert játszotta, aki eleinte kicsit visszafogottan állt a zenekar és a közönség elé – bár amint az közben játékában bebizonyosodott, szakmailag semmi oka nem lett volna rá–, a második tételtől kezdődően viszont már érezhetően feloldódott játéka. A cseh kappelmeister 1775 körül keletkezett klasszikus versenyművének összetettebb volta és az összjáték követelményei már hallhatóan valamivel nagyobb nehézséget támasztottak a fiataloknak, mint az ezt megelőző barokk művek.
Johann Christian Bach, a „nagy” Bach 11. gyermekeként született, a barokk mester második, Anna Magdalenával való házasságából. A „Milánói” és „Londoni” Bachként is számon tartott klasszikus szerzőnek Londonnal való kapcsolata a King’s Theatre felkérésével kezdődött, két opera megrendeléssel, ezek egyike az 1863-ban bemutatott Orione. A második rész kezdetén az Orione-nyitányt hallhattuk. A fafúvósok ismét remekeltek, ezúttal egy egész trió-rész is rendelkezésükre állt, hogy külön is megmutatkozzanak.
A koncert legnagyobb falatja az utolsó mű volt, Mozart 40., g-moll szimfóniája, amit azt hiszem mindenki a legjobban várt. Amint megszólaltak a főtéma első ismert sóhajhangjai rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy Zejfart ismét valami különlegeset tett, Mozart drámai arca rendkívül érzelmesen, magával ragadó erővel szólalt meg a zenekar játékában, mégis puritán klasszikus egyszerűséggel (nem túlromantizálva, mint ahogyan az gyakorta előfordul). A zenekarhoz frissen csatlakozott klarinétosok játékát is dicsérhetjük. A saroktételek feszes tempóválasztása nem okozott különösebb gondot a fiataloknak, különös, hogy ismét a lassú tétel volt az, amely összetettségében, belső dialógusaival kisebb nehézségeket támasztott az együtt maradás és koncentrálás tekintetében. Emlékezhetünk a tavalyi műsort záró Beethoven I. szimfóniára, nos most is elmondhatjuk ugyanazt, a hallottak alapján a teljes Mozart-szimfónia minden apró részletének megvolt a helye és értelme az előadás során.
A megérdemelten nagy sikerre való tekintettel egy ráadást is adott az Orchestra, Vivaldi tavaly már ugyanitt elhangzott, ún. Drezdai concertójának I. tételét játszották, amelyben még egyszer megcsodálhattuk a fafúvósokat koncentráló játékukban.
Petr Zejfart a jó százpercnyi zene után zárószavaiban dicsérte azt a kitartást és odaadást, amivel ezek a fiatalok a zene iránt elkötelezték magukat, ez egyben példamutató más fiatalok számára is egy olyan világban, ahol sajnos a kézzel fogható „értékek”-re, a látszatra sokkal több hangsúlyt fektetünk. Az tehát, hogy ez a műhely mennyire szakmai, a hallottak alapján természetesen egyértelmű, az viszont megfoghatatlan, hogy emellé milyen lelket szépítő és gazdagító szellemi útravalót kapnak ezek a fiatalok, ugyanakkor közösségi élményt és az együtt játszás örömét, amit a hallgatóságnak is átadhatnak.
Tóth Gábor, www.erdely.ma, 2011. szeptember 26.