Niklaus Brantschen
Niklaus Brantschen svájci jezsuita és zenmester házunk igazi barátja. Évek óta tart itt lelkigyakorlatokat, szessineket, valamint vezeti a Vakáció másképp névre keresztelt különleges nyárvégi programunkat. A Posticum Books sorozat egyik kötete az ő írásaiból válogat.
Ha az ember elképzeli Istent, nem megy, de ha nem képzeli el, akkor sem megy
Niklaus Brantschen svájci jezsuita, zen mester a nagyváradi Posticumban 2015. május 15-17. között zen-elvonulást tartott. Ezután beszélgetett vele Borda Máté, tolmácsként közreműködött Bruncsák István.
Borda Máté: Először jár Romániában?
Niklaus Brantschen: Igen.
B. M.: Hogyan került kapcsolatba a Posticummal, és hogyan jöhetett most létre ez az elvonulás?
N. B.: Én is kérdezem magamtól, hogyan jöhetett ez létre. Ma azt hallottam, hogy az elvonulás egyik résztvevője (Szentistványi Rita – a szerk.) említette a nevem annak idején Rencsik Imrének, a Posticum vezetőjének, és Imre aztán kapcsolatba lépett velem.
B. M.: Hallott már korábban a Posticumról?
N. B.: Nem. Először Imrét ismertem meg, amikor meglátogatott Svájcban. Tőle hallottam először a Posticumról. Aztán jobban utánanéztem, rákerestem az interneten.
B. M.: És mit talált?
N. B.: A honlap felébresztette a kíváncsiságomat. Meglepett, milyen jól dokumentált a Ház az interneten: sok kis filmet, szöveget, benyomásokat találtam, igazán profi honlap.
B. M.: Említette az elvonulás alatt, hogy meglepődött azon, a csoport menynyire haladó.
N. B.: Ez valóban így van. Svájcban nagyon sok zen-gyakorló van, így ott nem lep meg, hogy haladó csoportokkal találkozom. De azt gondoltam, hogy itt nagyon sok kezdő lesz, és mindent elölről kell majd magyaráznom. Végül azonban azt láttam, hogy a résztvevők már sokat gyakoroltak, felkészültek, fegyelmezettek, és ez meglepetés volt.
B. M.: Lát-e különbséget a lelki alkatban, a négyszemközti találkozón (dokuszan) felhozott tipikus kérdésekben az itteni csoport és egy svájci vagy német elvonulás résztvevői között? Vagy úgy áll a dolog, hogy itt is, ott is emberekről van szó, és a problémák nagyon hasonlóak?
N. B.: Két-három napja vagyok itt, és mind a harminc résztvevővel legalább röviden tudtam beszélni. Azt mondhatom, hogy az ember mindenhol ember: ülésnél fáj a térd, és a gondolatok vándorolnak Svájcban éppúgy, mint itt. És az idő a legtöbbeknek nagyon lassan telik meditáció alatt mindkét helyen. Tehát első ránézésre alig mutatkozik különbség. Ahol mégis látok eltérést, azok a kérdések. Itt nagyon gyakran felmerült, hogyan jön össze a zen a kereszténységgel, hogyan gyakorolhat valaki keresztényként, míg nálunk ez, ha nem is magától értetődő, a legtöbbeknek nem téma már. Ez kétségkívül egy különbség. De a kérdések terén is vannak egybeesések: például mit tehetek, ha a partnerem nem érti meg, nem fogadja el, hogy meditálok. Ez gyakori problémát jelent itt és ott is.
B. M.: Hány éves korban lehet elkezdeni a meditációt? Esetleg már gyerekeknek is ajánlható?
N. B.: Hadd kezdjem azzal, hogy felfelé semmiképpen nincs határ. Van egy zen-tanítványom, egy idős hölgy, aki jövőre tölti be a 100. évét, és még mindig jár dokuszanra (négyszemközti találkozóra). De vannak 18-20 éves tanítványaim is. A zen tehát nem ismer kort. Persze kérdés, hogyan vegyen rá az ember egy tinédzsert, hogy csendben üljön? Könnyebb a helyzet a gyerekekkel. Szülők mesélték nekem, hogy amikor otthon meditálnak, előfordul, hogy odajön a gyerekük, néhány percig velük ül, aztán továbbmegy. Ez azt jelenti, hogy már van némi ráérzése a meditációra. Vannak arra kísérletek, és nemcsak a zenben, hogy gyerekekkel meditáljanak csoportban. A lényeg, hogy a gyakorlatnak egyszerűnek és megismételhetőnek kell lennie. Egyszerűnek és megismételhetőnek, mint egy lélegzetnek, vagy mint egy lépésnek. A gyerekeknek van érzékük a szertartások, a formák iránt, de úgy veszik, mint egy játékot vagy sportot. Komolyan meditálni ugyanakkor nem kell túl korán elkezdeni, hagyni kell erre időt. Azt mondanám, hogy körülbelül 18 éves kortól ajánlható a rendszeres meditáció, de nem szabad siettetni, 20-23 éves kor is teljesen megfelelő a kezdésre. Gyorsan kiderül, érett-e, kész-e, kellően motivált-e a fiatal az ülésre. Először gyerekként megtanulunk járni és beszélni, és amikor már eleget jártunk és eleget beszéltünk, és van egy kis élettapasztalatunk is, akkor eljön az idő, hogy csendben leüljünk és hallgassunk.
B. M.: Egyszer megjegyezte, hogy Japánban szigorúbbak, merevebbek a zen-gyakorlás szabályai és formái, és ezeken mi itt, Európában lazítunk. Menynyire szükséges és mennyire szabad megváltoztatni az eredeti formákat?
N. B.: Jamada rósi, a mesterem azt mondta, hogy a zen haldoklik Japánban. Azt látjuk viszont, hogy tovább él az Egyesült Államokban és Európában, eközben változásokon megy át, és egyszer talán majd újra gyökeret ereszt Japánban. Éles megfogalmazás, hogy a zen haldoklik Japánban, de tény, hogy egyre kevesebbet meditálnak, és bár tele van az ország zen-templomokkal és -kolostorokkal, a valódi gyakorlás veszélyben forog. Amit mond, valóban így van, bizonyos formákat módosítunk, ez elkerülhetetlen. Egy szerzetes egy kolostorban megteheti, hogy hajnali 4-kor kel és kezd meditálni, de Nyugaton normális esetben ezt nem tesszük, hiszen nem vagyunk szerzetesek. A napi ritmusban ezért mindenképpen kell egy módosítás. Ami a formákat illeti, azt tapasztaltam, hogy bizonyos rituálék megtartása segítséget jelent: szútrákat recitálunk – például a Szívszútrát -, elmondjuk a négy nagy fogadalmat, vagy az asztalnál felolvasunk egy Thich Nhat Hanh-szöveget. Minden jó, ami segíti a csoportot. Ezért van az is, hogy étkezés után visszamegyünk a zendóba (a meditációs terembe), nem pedig szétfutunk az ebédlőből. A zenben határokat szabunk az individualizmusnak. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkit egyformára „idomítunk”, de a közös rituálékat tartjuk, mert erősítik a csoportszellemet. A szanga, azaz a közösség közösen járja az utat.
B. M.: Mi az, ami nem változik a zen nyugati átültetésekor?
N. B.: Minden módosítás ellenére azt kell mondanunk, hogy a zazen zazen marad, tehát az ülés ülés marad. Egy kis gondolkodás már gondolkodás. Nem lehet egy kicsit terhesnek lenni: vagy terhes valaki, vagy nem. Így van ez a tiszta ülésnél is. Japánban azt mondják: mu-nen-mu-so, azaz szavak és fogalmak nélkül ülni. Nincs az, hogy „még talán ezt egy kicsit, vagy esetleg azt egy kicsit”; nem: csak ülés. De ahogy mondtam, a formákban lehet bizonyos igazodás, anélkül, hogy ezt „felhígítanánk”. Az étkezésnél is csodálatos hagyományok vannak Japánban: ide tartoznak a konyhai szabályok, vagy az, hogy mit és mennyit eszünk az elvonulás alatt. A japánok azt mondják – ez egy általános mondás, nem zenes -, hogy csak kétharmad annyit kellene ennünk, mint amennyit általában eszünk, a maradék egyharmad már az orvosra megy. Az elvonulásokon egyszerű táplálékot esznek, könnyű, vegetáriánus ételeket, rizset, algát, tofut, és ez nagyon jót tesz. Ez megint egy olyan elv, ami könnyen átvehető. A spirituális utak a menüre is gondot fordítanak!
B. M.: Hogyan lehet egy keresztény közegben meggyökereztetni és elfogadtatni a zent?
N. B.: Személyesen nagyon sokat köszönhetek Hugo Enomiya-Lassalle-nak. Német jezsuita volt, aki 1929-ben misszionáriusként kiment Japánba. Azt mondták neki, hogy ha meg akarod érteni a japánokat, zent kell gyakorolnod. Így is tett, és észrevette, hogy nemcsaka japánokat, hanem magát is jobban megérti a zen-gyakorlatok hatására. Az évtizedek alatt aztán a zen és saját kereszténysége teljesen összefonódott egymással. Lassalle egy mély meggyőződésű, autentikus, egyszerű ember volt jó humorral, és nem lehetett elkülöníteni benne, melyik tulajdonsága származik a zen-gyakorlásból, és melyik a kereszténységéből: önmagában egyesítette a kettőt. Természetesen ezt az egyesítést a gyakorlás tette lehetővé. Később több könyvet is írt a két hagyomány összevetéséről. Zent gyakorolt, de mint katolikus pap a rózsafüzért és a zsolozsmát is imádkozta, és minden nap misézett. Amikor Japánban a mesterénél, Jamada rósinál volt, reggeli után a zendó (meditációs terem) mellett mindig misézett azokkal a keresztényekkel, akiknek erre igényük volt. Azt tanultam tőle, hogy fontos az egyiket tenni, a másikat nem elhanyagolni. Egyszer, egy Jamadánál végzett intenzív zen-gyakorlás után azt éreztem, hogy nem tudok többé imádkozni. Lassalle-hoz mentem, és azt mondtam neki: „Hugo, nem tudok többé imádkozni”, mire ő azt felelte: „Igen, így van ez: ha az ember elképzeli Istent, nem megy, de ha nem képzeli el, akkor sem megy”. Tehát ha egy konkrét elképzelésem van Istenről, nem működik az ima, de bizonyos Isten-idea nélkül szintén nem megy. Aztán azt mondta: „Imádkozz nyugodtan tovább, vissza fog térni”. Ez nagyon felszabadító volt. Nem dráma, ha az ember nem tud imádkozni. Aztán ahogy tovább imádkoztam, észrevettem, hogy egyfajta „második naivitást” élek át. Tudtam konkrét formában, szöveggel imádkozni – például a Miatyánkot vagy a miseszöveget -, de tudtam egyszerűen azt is mondani: „én Istenem” vagy „ó, Istenem”. Ez is ima. És annak is elérkezett az ideje, hogy csendben, szavak nélkül Isten előtt álljak. Sokszor mondom, hogy Istent mindenütt meg lehet találni, és ezt a zenben is meg lehet tanulni: minden egyes dologban, akár egy csésze teában vagy kávéban, mindenben ott van. Istent mindenben meg lehet találni, akár még az imában is – ha helyesen végezzük! Fontos ugyanakkor kimondani: nincs olyan, hogy „keresztény zen”. Nem akarom megkeresztelni a zent. De van „zen keresztények számára”. Ezt gyakorlom én is, és elmondhatom, hogy hosszú folyamat volt a kettőt egymással összeegyeztetnem. Ma sok hozzám forduló ember nagyon örül annak, hogy mindkettőt gyakorlom – integráltam a zent, és meggyőződéses keresztény vagyok.
B. M.: Egyszer azt mondta: ha minden zen, akkor semmi sem az. Hogy értette ezt?
N. B.: A következő volt az összefüggés. A zen Nyugaton nagy visszhangra talált, mert valami idegen volt, ami egyszerre volt világos és jelentett kihívást. Amerikában és Európában nem kevesen kezdték el követni, és ma is sokan gyakorolják. De felütötte a fejét egy veszélyes jelenség is, mert sokan azt mondták: „Aha, ezt én is tudom csinálni, csak a földön kell ülni és csendben lenni”, és beépítették a zent más praxisokba, például jógába vagy lelkigyakorlatokba. Ez önmagában ugyan legitim – gedo zennek, nem tulajdonképpeni zennek nevezik -, de ha ezt összekeverik a zennel, akkor „infláció” következik be, azaz felhígul és elértéktelenedik a gyakorlás. Ebben a kontextusban mondtam, hogy ha minden zen, akkor már semmi sem zen. De máshogy is megfogalmazhatom ezt. Ha megkérdeznék tőlem, miért van túl kevés zenmester Európában, azt felelném: nem túl kevés van, hanem túl sok. A döntő a tapasztalat, nevezetesen az üresség és a végtelenség tapasztalata, ezzel pedig az egység megtapasztalása, majd ennek áthelyezése a mindennapokba, a munkába, azaz az integráció. Jamada mester gyakran emlegette azt a koant – én magam is különösen kedvelem -, amely szerint le kell szállni az oszlop tetejéről. De először fel kell jutni oda!
B. M.: Milyen formákat ölthet a kereszténység és a buddhizmus (avagy a zen) közötti párbeszéd?
N. B.: Alapvetően több szinten lehet dialógust folytatni vallások, így a buddhizmus és a kereszténység között is. Az első az egyetemi szint, ez a kongresz-szusok világa. Aztán létrejöhet a találkozás a közös cselekvés szintjén, például buddhista és keresztény csoportok közös akciót hajtanak végre a békéért. De megtörténhet a találkozás a mindennapi életben is, gondoljunk csak az iszlám jelenlétére például Berlin Kreuzberg negyedében vagy számos más helyen. A közös cselekvés szintje az is, ha mondjuk egy plébánia egy buddhista csoport rendelkezésére bocsát egy helyiséget. És végül létrejöhet a dialógus a tapasztalat szintjén, a közös csendben, a közös szertartásokban is. Mindhárom szint fontos: jó reflektálni, jó közösen cselekedni, de egészen döntő közös tapasztalatot is szerezni.
B. M.: Mikor tér vissza Romániába vagy látogat el Magyarországra?
N. B.: Tervezve semmi sincs. De nagyon örülnék, ha újra lehetőség nyílna erre, akár itt, a Posticumban, akár a Manréza lelkigyakorlatos házban Budapest közelében, esetleg más helyszínen. Én nagyon sokat tanultam itt.
Megjelent a Keresztény Szó 2015. augusztusi számában
Így fér össze kereszténység és buddhizmus
Jezsuita és zen-mester egy személyben – a napokban ismét a pesti Párbeszéd Házában tartott meditációt a svájci Niklaus Brantschen. Borda Máté beszélgetett vele.
Hogyan találkozott a zennel?
Először 1976-ban jártam Japánban. Elöljáróm azt javasolta, hogy jezsuita képzésem harmadik fázisát, az ú.n. terciát Hugo M. Enomiya-Lassalle atyánál töltsem ebben a távoli országban. A jezsuiták kezdetben kétéves lelki képzésen mennek át, majd a tanulmányok és néhány esztendőnyi munka után újabb egyéves spirituális tréning vár rájuk, hogy „felfrissítsék” a lelki életüket, ez a „tercia”. Én erre mentem ki Japánba, ahol Lassalle atya bemutatott a zen-mesterének, Jamada rósinak (Jamada Koun japán zen mester, 1907–1989 – a szerk.). 1976 végén, az úgynevezett róhacu szessinen találkoztam vele; ez egy intenzív meditációs elvonulás minden év decemberének elején a Buddha megvilágosodásának emlékére. Első találkozásunk után rendszeres kapcsolatban maradtunk. Éveken át visszajártam Japánba, és két hónapot gyakoroltam Jamada rósival. Akkoriban lelkigyakorlatos házat vezettem Svájcban, és nyaranta két hónapra mindig el tudtam jönni. Japánban egy elképesztően meleg helyen, Kamakura városában gyakoroltunk; ezzel töltöttem a szabadságomat. Fokozatosan bevonódtam a zen világába. Később elkezdtem embereket bevezetni a meditáció gyakorlatába. Végül 1988-ban megkaptam Jamada rósitól a jogot, hogy tanítsam a zent.
Kiket és hogyan kezdett tanítani?
Ezidőtájt Zürichben dolgoztam diákokkal. Kialakítottunk egy kis zendót a diákszállás alagsorában, ott gyakoroltunk. Nem sokkal később, 1990-ben Lassalle meghalt. A barátom és a lelki atyám volt – ugyanakkor nem a zen-mesterem, ezt a szerepet Jamada rósi töltötte be. Akkoriban újra egy lelkiségi központ vezetője lettem, és úgy éreztem, azzal tiszteleghetnék a legjobban Lassalle emléke előtt, ha egy általa is ihletett új koncepció alapján formálnám át a házat. Így 1993-ban új néven, Lassalle Hausként indult újra a központ, immár a spiritualitáson, a társadalmi felelősségvállaláson és a vallásközi párbeszéden nyugvó programmal.
Vallásközi dialógusról beszél. De tekinthető-e a zen vallásnak?
A zen gyökerei a buddhizmusba nyúlnak vissza, de a zen inkább egy Út, nagybetűvel. Az életnek egy útja, egy módja. Budapesten előadást tartok a napokban egy mindfulness-konferencián. Ezt a címet adtam neki: Zen, mert emberi lények vagyunk. Minden ember képes zent gyakorolni. Néha azt mondom: úgy kellene ezt tennünk, mint az állatok – de emberként! Olyan természetességgel, mint egy kutya vagy egy macska, amikor figyel, de úgy, hogy közben mégis emberek vagyunk. Emberi, hogy csendben maradunk, hogy elindulunk befelé önmagunkba, hogy felismerjük, vagyunk, létezünk. Mielőtt még bármivel azonosítanád magad, bármit tennél: ember vagy. Nagyon gazdag, erőteljes, és tele lehetőségekkel. A zen Út, amelyen elhagyod mindazt, ami nem vagy.
Van egy történet Michelangelóról. Fiatalember volt, amikor megalkotta Dávid-szobrát. Két évig dolgozott rajta, félrevonultan a kíváncsiskodó tekintetek elől. Amikor végül előjött és bemutatta a művét, a firenzeiek el voltak ámulva az alkotástól, és azt kérdezgették: „Hogyan tudtad megcsinálni?” Mire azt felelte: „Nagyon egyszerűen: elvettem mindazt, ami nem Dávid.” Nos, a zen-gyakorlásban ugyanez történik: hátrahagyod mindazt, ami nem te vagy. És egyszer csak ráébredsz: te Máté vagy. És minden benned van. Amit annyira kerestél, ott van benned. Minden.
Ebben az értelemben a zen nem csak módszer vagy technika. Segít felismerni, hogy ki vagy valójában; a mi hagyományunkban azt mondanánk: felismered, hogy Isten gyermeke vagy. Azt, hogy lényed legmélyén eredendően tökéletes vagy – a katolikus teológia szerint: az emberi természetet nem tudta lerontani az eredeti bűn (ezt a katolikus tanítást a reformáció elvetette) –, és mindened megvan, amire szükséged lehet. Ha az Úton jársz, nem rohangálsz össze-vissza olyan dolgok után, ami nem te vagy; nem vagy állandóan elfoglalt. Maga a módszer is egyszerű: ülni, lélegezni, és felismerni, miről szól az élet. A zen az élet! Ebben az életben minden helyzet, körülmény megfelelő, amibe csak belekerülhetsz. Ezért is érzek szoros kapcsolatot a zen és a jezsuita spiritualitás között, hiszen utóbbinak is egyik alapja, hogy Istent mindenhol keressük és mindenhol megtaláljuk. Még az imában is! (nevet) Itt a híd a zen-gyakorláshoz, hiszen annak szintén az a lényege, hogy megtanuljunk jelen lenni. Az angolban szépen látszik, hogy aki jelen van, az egyúttal ajándék a vele lévőknek, hiszen mindkettőre a present szót használjuk. A lelkivezetőknek, a tanároknak és a szülőknek is fontos, hogy jelen legyenek a tanítványaiknak, a diákjaiknak, a gyerekeiknek, így valóban ajándékok lehessenek számukra.
Két olyan kritikát szeretnék említeni, amelyet gyakran felhoznak keresztény oldalról a zen, a buddhizmus és a meditáció ellen. Az első szerint az üresség-meditációban teljesen megnyílunk, kiüresedünk, így akár a sátáni erők is hatalmukba keríthetnek; ezzel szemben a keresztény imában Isten vagy Krisztus neve megóv minket a negatív hatalmaktól.
Soha nem hallottam ezt a kritikát ilyen formában.
Pedig tegnap este is felhozta valaki a közönségből. (A Párbeszéd Házában augusztus 23-án beszélgetést rendeztek a zen és a kereszténység kapcsolatáról, amelyen Brantschen atya is részt vett – a szerk.)
Igen, de korábban nem hallottam soha ilyen formában. Érdekes felvetés. De nézzük meg a keresztény hagyományt. Vegyük például Remete Szent Antalt, a híres sivatagi atyát. Szörnyen támadta a gonosz. Ugyanígy, a zen sem a gyávák útja. Bizony kell bátorság ahhoz, hogy az ember keresztülmenjen mindenen. A gonosz szellemek, démonok vagy bárhogy nevezzük őket, mindenhol jelen vannak. A zen egyik sarokköve, hogy nem megyünk bele a gondolkodásba, a fantáziálásba és hasonlókba, csak megyünk tovább előre. Látnunk kell, hogy többek vagyunk, mint az elképzeléseink, a kísértéseink, az érzéseink, a szorongásaink. Mindezeket nem nyomjuk el, nem taszítjuk félre, de nem is hagyjuk, hogy megbéklyózzanak; csak megyünk tovább előre. Ami pedig Krisztus és az angyalok segítségét illeti a keresztény imában, rendben, de a zen-gyakorlásban miért ne állna mellettünk ugyanúgy Isten? Az én tapasztalatom az, hogy a tanítványaim képesek áttörést elérni a zen-meditáció révén. A rossz sugallatok mindenképpen az életünk részei, de ez nem tarthat vissza minket: menj tovább előre!
Egy másik kritika azt mondja, hogy összeegyeztethetetlen a kereszténység és a zen, mert míg egy keresztény ember mint személy a személyes Istennel áll kapcsolatban, a zen szerint a személyes egó káprázat, amelynek fel kell oldódnia, hogy így átéljük az ürességet és ezáltal megszabaduljunk.
Japánban elértem azt a pontot, ahol úgy éreztem, nem tudok többé imádkozni. Elmondtam ezt Lassalle-nak, mire azt felelte: „Igen, így van ez. Ha nem képzeled el Istent valahogyan, akkor nem megy. De ha elképzeled, akkor sem megy. Akárhogy is, csak folytasd az imát, és meglátod.” Folytattam tehát az imát, megszólítottam Istent, mint „Atyám” vagy „Jézus”. A Jézus-imát, a szív imáját egyébként különösen szeretem. Évekig gyakoroltam, mielőtt elkezdtem a zennel foglalkozni. Ma azt mondhatom, hogy úgy imádkozom, mint egy gyerek.
Istent ugyanakkor nem egy velem szembenálló személyként képzelem el, mint ahogy mondjuk egy másik embert. És mégis tudom mondani, hogy „kérlek”, vagy, hogy „mi atyánk, aki a mennyekben vagy”. De ez egyszerre üres is számomra. Ami azonban üres, az egyszersmind tele van élettel. Az üresség a tapasztalatnak csak az egyik oldala; a másik oldala: minden. Nem lehet ezt megmagyarázni. Ha az ember azt hallja, hogy üres, talán arra gondol, hogy egy nagy semmi. De ahol semmi sincs, ott bármi megtörténhet. Megtapasztalod, hogy Isten mindig és mindenhol, mindenben jelen van. És akkor szabadon mondhatod: „köszönöm”, vagy „kérlek”. Vagy egyszerűen meghajolsz.
Hosszú út vezet odáig, hogy két ennyire eltérő hagyományt integrálni tudj a szívedben. Úgy nem működik, hogy 50 százalékban keresztény vagy, 50 százalékban pedig muszlim, hindu vagy buddhista. Én mélyen gyökerezem a keresztény tradícióban, és nagyon hálás vagyok azért, hogy a jezsuita rendhez tartozhatok. Egyszersmind a buddhista hagyományba is gyökeret eresztettem, és nagyon tisztelem ezt a tradíciót. Valahogy ez működik nálam.
De, ahogy monda, hosszú út vezetett idáig.
Ez a folyamat még mindig tart. Nagyon fontos számomra, hogy csináljam az egyiket, de közben ne hagyjam el a másikat sem. Például nagyon szeretem a fiataloknak szóló vasárnap esti misét a pesti Jézus Szíve-templomban. Ha itt vagyok és tehetem, mindig elmegyek rá. Megérint az éneklés, az ünneplés. Reggel pedig, a szobámban, a takaróból alátétet hajtogatok, és meditálok. Fontos számomra, hogy fenntartsam ezt a kettős gyakorlást. Hogy egyszerre otthon legyek egy jezsuita közösségben – Svájcban, a Lassalle Házban a közösségem elöljárója vagyok –, ugyanakkor folytassam a csendes meditáció, a zazen gyakorlását.
Megjelent a jezsuita.hu weboldalon 2018. szeptember 4-én