Magyar népmesék és házasság

mindig visszajönnek. én nem népmeséknek tekintem őket, csak mint tényt nyugtázom hogy a nép mesélte – de ezek nem mesék. nem lehet egy mesét évezredekig mondani; amit évezredekig tudnak mondani, abban nem mese van hanem valóság. ekkora szellemi pazarlás nincs, kitalált történetekre az elmékben ezerévek nem mennek el. ha ekkora figyelmet kaptak, ha kuruc-labanc csaták alatt, a juhokkal az esztenán, tatárok elől menekülve, 45’ pincéiben, a szárazság éhségében, bukaresti szolgálaton és külföldi elvándorlásban sem felejtődtek el, akkor lennie kell bennük egy valóságnak amely a krízisek idején is érvényes – sőt túléltet.

nyilván nem fogom elővenni a térképet és a világban keresni az égigérő fát – még akkor sem ha a mamutfenyők több száz méterre nőnek. vagy egy palotát amelyet a technika már képes alma méretűvé csomagolni, mint a tudást az okostelefonban. a történetet nem itt kell keresni. ezek szellemtörténetek, nem úgy hogy csak a keveseknek szólnak, hanem a szellemtörténetnek azok a részei amelyeken mindenki keresztülmegy. éppen ez a lényeg bennük: mindenkire érvényesek aki csak nekiindul az útnak, keresztülmenni az életén.

több mint mitológia. a mitológia is valóságból nőtt ki – megélt, tapasztalt szellemből. nem értelem, nem logika, hanem valóság. mindig ez történik és mindig ugyanígy történik. bármennyi változat is van – én magam több mint kétszázzal kezdtem csak gyerekkoromban – a lényegi történet mégis ugyanaz:

mind a kétszázban megismétlődik hogy adott egy hős – aki még nem hős, csak egy a saját fajtájából: vagy szegény-gyerek, vagy királyfi. a történetnek mindegy: akár szegény, akár király, ki kell lépnie abból a minősítésből amiben van, és bele kell lépnie a névtelenbe, ahol még Senki, azaz Nincs Neve. egy vándor, utazó. a helyzet amibe született még nem teszi őt azzá akivé válni akar. az első lépés: ott kell hagyni, teljesen mindegy mit – mindent.

ez van a világon minden gyakorlatban. akár buddhista szerzetes, akár zen, akár harcművészetekben tanítvány, akár fizikus-kutató, akár csak a megélhetés kell – mindent ott kell hagyni, hogy azzá váljon aki. ez nem azt jelenti hogy megtagadja. de az első elem: a távolság. amikor kendōra jártam, azt mondták, a távolság a kendō lelke. a kendō a távolságról szól. a zen a nem-ragaszkodásról beszél. a buddhizmus szintén. és amikor ezt teszi, mindegy mi volt azelőtt – mert a korábbi helyzet attól a ponttól számára, az ő útjában érvénytelen. háta mögött hagyta. ahogy jézus kiment a pusztába. ahogy gautama ki a palotából.

az elinduláshoz a hős attitűdje a legfontosabb: minden lehetséges. nemcsak körülötte, hanem vele magával is, és neki magának is, mint cselekvés. nem mintha már képes lenne rá – tudja hogy még nem – de készen áll rá hogy bármit megpróbáljon. bármit, a szíve szerint. tehát egy SZABAD ember. még akkor is ha tények szerint még nem, ha tények szerint még a legkisebb az apai házban vagy a faluban. de szabad önmaga számára, szabad a szívét követni. nem másoktól kér ehhez engedélyt.

vannak részletek amelyek beszöknek, különböző változatokból: például anyja keserves sírása, a háttér visszahúz. vagy királyapja aki medve képében eléje áll a hídon hogy próbát tegyen vele. testvérei csúfolják, a hőst senki sem látja benne. az ’otthon’ nem egykönnyen enged el. másik részlet, már az elején, az elmét teszi próbára: neki nem a működő, a jónak látszó fényes és erős kardot, hanem a rozsdásat, és a kehes gebét kell elkérnie. még előtte segít egy öregasszonyon vagy öregemberen, akik szintén valamilyen jelentéktelennek látszó dolgot kérnek tőle – vagy kérniük sem kell, mert a királyfi/szegény ember gyereke saját magától megteszi. ezt az attitűdöt a zen is ismeri. maura o’halloran írja naplójában, valahányadik hónap után amelyet észak-japán egyik soto kolostorában töltött: nincs fontosabb lény a másiknál. én nem vagyok fontosabb mint a legcsekélyebb rög vagy bogár, és ő nem fontosabb mint én. nincs megkülönböztetett tisztelet a lények között. ezért egyforma figyelemmel és odaadással végzendő minden cselekvés, legyen az fontos vagy jelentéktelen a számontartásban. amit a királyfi/szegénygyerek tesz, nem a szociális munkának való megfelelni akarás. itt nem az öregek megsegítésének reklámozásáról van szó, vagy arról hogy ezáltal kéne szembenézni az elmúlással. ezt már megtette akkor amikor készenléti állapotba helyezkedett.

a hős állandóan egy nulla pontban időzik, ahonnan bármerre kimozdulhat. ez a minden lehetséges. és ezért ő a hős, ezért lehetséges neki elindulni – mert készen áll. az üresség azt jelenti, készen áll a mindenre. ezért mondják a népmesék hogy szegény gyerek, vagy legkisebb. ez a kettő van legközelebb a nullához. de ne ugorjunk messzire, ismerős ez az evangéliumból is: az Isten országa a lelki szegényeké. vigyázat! jézus nem testi szegényeket, vagy csak úgy, szegényeket mond. a lélek az első, itt kell először szegénynek lenni, vagyis semmivel sem rendelkezni. semmilyen minőséggel, minősítéssel, a zen/buddhizmus/jóga úgy mondaná: mentális tárgyakkal. a történet azt is elmondja hogy ehhez nem kellett 10 év akadémiát végeznie – ezzel a képességgel az ember veleszületik. hogy mikor használja, megvan-e rá a bátorsága, ez már személyenként változik. ehhez nem képzés, hanem bátorság kell. a hős szerep nagyban bátorság kérdése. és a bátorság egyik meghatározása az hogy mersz hallgatni magadra; akkor is ha erre nincs külső okod. jézus megfeddi hallgatóit, amikor azt kérdi tőlük: tudtok olvasni az évszakok jeleiből és az idők jeleit nem ismeritek? magyarán: eszet adott nektek az Isten és ti mégis külsőkre tátjátok a szátokat, máshonnan várjátok az igazságot, „valaki mondja meg” – hát mi van veletek amit ti kaptatok, amit ti tudtok magatoktól, az nem jó?! minden mást igen, de a bennetek levő Lelket azt nem?!

ne felejtsük el hogy a szent szövegekben a Lélek nem a kiskáté szerint gondolkozik. ozeástól azt kéri hogy vegyen feleségül egy prostituáltat, a gyerekeit hívja nincs-irgalom és nem-népem-nek. a sokat idézett részben, amikor Illés a barlang előtt áll és az Urat várja, elvonulnak az elemek de egyikben sincs az Úr szava hozzá – hanem a végén jön egy kis szellő, és Illés akkor befedi az arcát. amikor az angyal leszáll Máriához, akkor szintén olyasmit jelent be neki, ami a világ szemében nem szent, hanem botrány: ha József nem hiszi neki el, megkövezhetik házasságtörés miatt. a kegyelemben Mária mégse kérdi mi lesz vele, a kegyelem velejárója ez a bizalom. más kérdése van. Isten sohasem abban a csomagolásban jön amiben várják. és a baj az amikor a képzések 99%-ban csomagolásokat tanítanak – nem Lelket. a Lelket nem lehet tanítani: ott fúj ahol akar, nem tudod honnan jött és hová megy. ez áll arra ami a Lélektől születik. márpedig: újjá kell születnetek vízből és Lélekből.

ezek többezer éves történetek a Lélekről. és a mesékben is többezer éves történet van ugyancsak a lélekről. hogyan működik, hogyan jelenik meg, nem kiválasztottaknak, hanem mindenkinek. nincsenek kiválasztottak. a Lélek mindenkiben ott van. csak nem mindenki hallgatja, s ha meghallja, nem mindenki mer szerinte cselekedni. ez különbözteti meg a hőst a nem-hőstől: ő igen. története csak annak van aki a Lelken, saját sugallatán elindul – el mer indulni.

és ahogy a történetben mindenütt megjelenik: ez az elindulás elég bolondul néz ki, annak tűnik. csupa értelmetlen dolog, csupa olyan csekélység amelynek még nincs meg a célja, amiről még nem tudod hova tedd. de a gyerek nem kérdezi, minek, csak teszi. rozsdás kantár kell? akkor rozsdásat választ. a sovány csikót? akkor azt. egyáltalán nem lehetetlen – hát megerőltető neki hogy higyjen? kér valamit tőle ez a hit amire ő nem képes? a mese fantasztikusnak tűnik, de ha megnézed, a királyfi vagy szegényfiú tulajdonképpen nem varázsló. ő csak egy ember aki hisz, mer hinni. a sárkányokat nem ő teremtette, és neki magának nincs varázsereje, a segítőitől az erőt a hitéért, az alázatáért, a mindenre kész ürességéért kapja. ha van is némi képessége, ezt másoktól kapja. amikor elindul, akkor éppen olyan mint te meg én, egy ember akinek még nincs meg a helye a világban.

az elindulással már ma is problémák vannak, nemcsak gyerekkorban, hanem akármikor amikor ennek szükségszerűen meg kell ismétlődnie. az ember folyton úton van, párhuzamosan azzal hogy otthon is van. és nem akarják elengedni, akármennyit üvölti a magnó, vagy a pszichológiai szemlélet hogy „engedd el”. ez ilyen elméleti-utasítás szerint a környezetnek nem megy. és tulajdonképpen a mesebeli hős sem vár a környezetre. sosem engedték volna el – de nem is kérte. elment ő magától. a környezet csak akkor szembesült vele hogy nem tartható otthon. az ember, a tudat, nem cövekelhető le, nem tűzhető oda rajzszeggel vagy gombostűvel mint egy kifogott gyönyörű lepke – a gyönyörű pillanatokat nem lehet albumba arhiválni, mert azok csak a halott képeik. és mikor már elment, a történet elfelejti, honnan. róla szól, nem párhuzamos közvetítés. attól a pillanattól fogva hogy a hős kilép a kapun, a történet is kilép vele együtt. nem érdekli hogy mennyit sírt vagy nem utána még az anya, hogy a királyt az aggodalom felveti a falra vagy sem, hogy a bátyjai mivel töltik napjaikat a kudarcba fulladt első próbálkozás után. mindez nemcsak narratívából. valahol mindig az a legérdekesebb, aki megpróbálja. mindig azé a történet aki egy lépéssel tovább tud menni. mintha, kissé kegyetlenül, a mesét nem a hős, hanem a megtett út érdekelné. mindegy ki a hős, csak legyen meg az út. az út csinálja a hőst – aki végigmegy rajta, abból lesz ember.

kortárs krízisek közül az elsők az elindulás körül vannak. mindkét oldalon. a hős amíg rászánja magát, amíg abba az üres állapotba kerül hogy el mer indulni. amíg olyan alázatos lesz hogy neki az öreganyó és a kehes ló is önmagával egyformán fontos. az otthona a másik oldalon, amikor el kell fogadnia hogy valaki kilép – és egyelőre a névtelenben marad, neve majd csak akkor lesz ha visszatér.

és hol nem hibázik a hős? a történetnek sok változatában megbízik valakiben, csak mert az elméje igazolja annak pozícióját: „de hát apám embere”, vagy „az udvar embere”, „ismerem”, „otthonról jött”. hiába mondja neki a lova hogy ez nem az az ember. jóhiszeműen maga mellé engedi és pórul is jár – a szolgája lesz annak akiben megbízott. így csap be az elme. a történet végig igyekszik a szemedbe vágni azt hogy a külső, a látszat csak egy nemlétező visszatükrözés, amin ne indulj el. hogy mi az igazság, mi van valójában azt máshonnan kérdezd. honnan? éppen ez az, az igazság forrásai gyakran azok a lények amelyeket nem néznek annak. a ló, a méhek, a hangyák – az igazság jöhet onnan ahonnan a legkevésbé várnád. és talán egy másik törvényeként a történetnek felírható hogy ha egyszer kaptál egy forrást ami az igazat mondja neked, akkor ne légy hűtlen hozzá, bízz meg benne. mert a fiú hol hallgat a lovára, hol nem. amikor nem, akkor a saját bőrén kell viselnie a következményeket. ennyit a karmáról. büntetés nincs, csak azt kapja, amit csinált – a folytatását. ez egy másik megjegyeznivaló a történetből: vigyázz! nem csak a kezdet, a folytatás is tiéd, a befejezéssel együtt. csak olyan kezdetet csinálj, aminek a folytatását és a befejezését is akarod. el bírod majd viselni? ezt kérdezd meg magadtól mielőtt belelépsz. persze az illúziók miatt a hősnek gyakran fogalma sincs arról hogy milyen kezdet milyen folytatással és milyen véggel jár – nem látja a teljes folyamatot. a folyamat más néven az Idő, mert aki a teljes folyamatot ismeri, az tudja az Időnek az elejét és a végét. ezek az öregek, illetve a táltos lények, akik közlekednek a szellem világában. ők meg tudják mondani hogy miből mi lesz, illetve mi miből lett.

ezek az elemek fokozottabban ott vannak az Ezeregyéjben, ahol a mágikus átváltozásokra rengeteg a példa és a felismerés képessége kulcsofontosságú. ha a királylány nem ismerné fel hogy a szamár vagy majom mögött egy nemes uralkodó lelke van, a póruljárt királyfi maradhatna állati bőrben mígcsak az éve kitart. ha Dzsúder-ben Ómárnak nem lenne súgója akkor nem tudná hogy a tűzvarázslók palotájában csak a fehér kövekre szabad lépni, a feketéken halál fia. a magyar népmesék elemei persze azé a világtájéi amelyből kinőttek: erdők, ló, égigérő fa, király és ég vannak bennük. nem sok játszódik egy épületben – az épületből, mint labirintusból amely rejti és védi, csak a lányt kell megszöktetni majd.

de a felismerés mint képesség ugyanolyan fontos. a hőst megintcsak nem képezték ki erre – magyar változatban a hősnek nincs jártassága a mágiában; itt a felismerés képessége az alázatból fakad, egyfajta képlékenységből hogy saját magára és arra, aki eddig segítője volt, hallgasson. itt-ott mondja a szöveg hogy ’rosszat sejtett’, ’nem fűlt a foga hozzá’, szóval elejt egy-két szót arról, ami a szívben van, arról ahogyan a felismerés működik. a fiú megérzései legtöbbször beigazolódnak.

van egy másik fontos elem, amiért ezt az írást elkezdtem, amiért a történetet újra elő kellett venni, mert kiaknázatlan részek vannak benne: a nő. aki valamiért mindig királylány. akár szegény ember gyereke, akár királyfi a fiú – a lány, az mindig királylány. nem a szomszéd lánya, nem „egy” lány, hanem királyi, vagy tündér. másik: nincs a földön. vagy az alvilágban vagy az égi világban kell keresni. harmadik: nem egyedül él. hanem a sárkánnyal. hogy milyen a sárkánnyal élni, arról őt magát kéne megkérdezni, de a történet ezt nem teszi meg. ez misztérium marad, ahogy annyi minden. a történet csak azt mondja el amit te, mint utazó megtehetsz. a cselekvés szempontjából íródott, nem pedig atlasz a másvilágra. nem tudást akar közölni veled, nem informátor, nem az egészben eligazító, csak azt mondja el amire neked, mint hősnek, a túléléshez, továbbjutáshoz feltétlenül szükséged van. hogy hány mesterfogása volt a boszorkának, vagy banyának, hogy mit jelent tulajdonképpen a sárkány, hogy hány napig tartott felfelé vagy lefelé az út, hogyan lett a kastélyból alma, stb. ez lényegtelen a cselekvés szempontjából. ha ezt tudod attól még nem tudsz többet tenni. a történet – mese – azt mondja neked el, amit abban a pillanatban, amikor elveszettnek és kétellyel telinek érzed magad, fontos tudnod. a buktatókat és a kimászást belőlük. mert ez a lényeges, nem? buddha a nyílhasonlatot használta: mindegy ki lőtte beléd és milyen hosszú, egyszer szedd ki és gyógyítsd meg magad. aztán ráérsz kérdezősködni. hát ilyen elsősegély a mágikus történet is, ami a mese.

ma szétment kapcsolatokról beszélnek, a statisztikák válást mutatnak, de a baj még előtte kezdődik: nem is létezik kapcsolat. a történet tudja a lényeget: a lánynak utána kell menni. ennyi az egész. addig amíg nem éri el, addig „lány”, addig amíg nincs általa megéreintve, addig ez a minősége, mert a történet a fiú története, az ő szempontjából halad – és miután megérintette és magával vitte, az asszonya. teljesen mindegy hogy ez egy egyszeri nagy életút vagy minden nap újrakezdődő apróságok sorozata: a nőnek mindig utána kell menni, különben nincs kapcsolat. és nem a lány megy a fiú után, hanem a fiú megy a lány után. ahogyan a természetben nem a fű nő akkor amikor a földművesnek rá kedve van és „nem szüretelnek tövisbokorról szőlőt”, nem szedsz télen fügét. a fűnek utána kell menni, akkor amikor nő, a fügefa alatt akkor kell ottlenni, amikor a gyümölcse érett, a szőlőt meg kell metszeni és kapálni; annak ami nő, női elem, a férfi megy utána, le vagy fel, ebből a szempontból mindegy: oda kell menni ahol ő van és vele lenni, ezzel kezdődik. de ki van ma a földön? ki van ma a lánnyal akit szeret? ki tölt vele reális időt? holott a nő egyebet sem akar minthogy vele legyenek. évezredek alatt az európai kultúra valami megnyomorító absztrakcióba fordult ezen a ponton: a nőtől elvárták hogy a férfi által nélküle kitalált programba/elvbe, mint egy prokrusztész-ágyba, beleilleszkedjen és a sikeres illeszkedést nevezték erénynek. ami olyan iskolapéldákhoz is vezetett, mint a viktoriánus fűző, de olyan kevésbé emlegetettekhez is, mint az amikor a nők csak ülnek az asztal sarkán a társaságban ahol a férfiak osztják az absztrakt elméleteket, és nekik legfeljebb annyi jut hogy kávét hozzanak az asztallapra.

a történet elmondja hogy együtt kell a visszafele utat megcsinálni – és a lány a fiú útjának értelme. ő van az út végén és nélküle nincs értelme visszatérni, érte indult el. nélküle visszatérés sincs – a lány nélkül a fiú nem tudna győzni azokon a varázserőkön amelyekkel addig a nő együtt élt. a varázslat mindig a nő oldalán van. és a lány, ha a fiúval akar menni, akkor önként megengedi neki, hogy használja ezeket. a mese nem mondja el, hogyan is élt együtt a nő a sárkánnyal. a fiú nem tud együtt élni a sárkánnyal. a fiú csak meg tud küzdeni vele. a nő képes arra hogy együtt éljen. és ezért meg tudja kérdezni és meg tudja mondani aztán a fiúnak, ha akarja, hol a sárkány ereje. azért hogy az majd a fiúé is, a kettejüké legyen. a történet törvényei szerint a legyőző nem megsemmisíti a legyőzött erejét – már akkor tudott róla hogy energia nem vész el csak átalakul – hanem megkapja azt. úgy ahogy a mondában lehel kupán vágja a császárt hogy azt mondhassa neki: szolgám leszel a másvilágon! némely történetben ez képileg úgy jelenik meg hogy a fiú tarsolyába teszi a sárkány nyelvét, fogait, körmeit.

az utánamenés egyetemes követelmény. utánamenés a sámán és a gyógyítás lényege. oda kell menni ahol ő van. máskülönben nem tudod megérinteni. máskülönben nem tudod meggyógyítani. máskülönben nincs kapcsolat. de tudod-e hol van a másik? meg tudod kapni őt egy szellemvilágban? nem ezért kell a ló? nem ezért kell a történet maga? nem ezért kellenek a segítők? a fiúnak mindenki súg hogy eligazítsa. találd meg a másikat. indulj el – és találd meg. ismerd fel. ez is ott van, sok változatban a három királykisasszonyt lefátyolozzák és a fiúnak meg kell mondania, melyik az igazi. felismered? felismersz? ez mindig a fiú kérdése. a történet szerint sosem a nőé, sosem a lányé – sok történetben a lány az aki az elbújt fiút a sarka körül perdülve becsukott szemmel is meg tudja találni a világ bármely sarkán. csak elkiáltja magát: itt vagy! ott vagy! és a fiúnak elő kell jönnie. akkor tud elbújni mikor saját tetteinek következményébe rejtőzik: a halak, a róka, a hangyák akiken segít, bújtatják el saját birodalmukba – itt a királylány már nem találja meg. mert ez már nem a fiú ereje – ez már az állatoké, akik felvették maguk közé. a történet szerint tehát a felismerés és megtalálás nem a nő kérdése. a nő nagyon is tudja hol van a másik. a sárkány is tudja: „még amikor anyád méhében egy borsószem voltál, én már akkor tudtam hogy mi megverekszünk”. itt a fiúnak kell eligazodnia, és a történet, a beavatás, felnőtté válás pont arról szól hogyan igazodjon el azokban a világokban amelyek nem az övé: a nő, a sárkány, az erdő világában. ezeknek tudását, ennek képességét, ezt az erőt magával kell vinnie vissza a földi világba, hogy uralkodhassék – hogy teljes életté váljon.

utánamenés a jó pásztor. de ki meri átélni a bűnös kísértéseit? mert könnyű spirituális tudással a vállat vonogatni, könnyű ebből a tudatállapotból megoldottnak tekinteni azt a helyzetet amivel a másik küszködik – de az igazi kérdés ott van hogy ott, abban az állapotban, azzal a tudással, azzal a torzulással és gyengeséggel, amivel ő most rendelkezik, hogyan másszon ki. hogyan léphet Ő – nem te, vagy nem a mester – hanem Ő, tovább. olyat kell neki mondani hogy ő is értse. nem fellengzős igazságot, hanem a saját nyelvén. úgy hogy azt ő is használhassa – azzal a képességgel, aki most ő.

utána ment a sámán a léleknek, aki beteg volt, vagyis aki nem akart a helyén maradni. mért nem jó neked a testedben? mért akarsz máshol, másvalaki lenni? ismeretlenek ezek a kérdések? dehogy. ma mindenkihez küldhetne az ég egy sámánt. és a fiúnak a lány után kell menni. annyiszor és mindenütt, ez a kérdés véget nem ér. a hálószobában, a karjaiban, amikor a nő fizikai közelségben van, de a lelke máshol. utána tud menni? az időben, a konyhában, a mindennapokban, amikor a tejet önti és az edényt mossa, de közben már távolodik. ott van a férfi? érzi hogy a nő megint az alvilágban vagy a mennyben van – átköltözött? utána megy? tudja, hogyan? mindenekelőtt: észreveszi, hogy már megint nincs ott? nem véletlenül nevezték a régi nyelvben a szeretők egymást ’madaram’-nak.

a nő gyógyul amikor a férfi képes őt lehozni – vagy felhozni megint, vissza, a saját világába. amikor a nőt kiüldözik testéből – mert már megint nem jó a teste úgy ahogy van, azt hiszi, és a férfi utána megy és az öleléseivel elmondja neki, hogy de igen, tökéletesen jól van. ez egy visszahozás. ugyanúgy visszahozás amikor az elméjébe is utána tud menni – sokkal nehezebb – és képes megérteni a logikát amivel a nő kénytelen gondolkozni, mert a nő az aki az anyagban teremt, hát kénytelen az anyag következményeivel számolni és a férfinak is ezt a bölcsességet adhatja át. a nő tudja hogy amikor az utat építik, abból nem csak út lesz, hanem a forgalom letaposást és változást hoz. a nő tudja hogy a folyamatnak idő kell, hogy nem lehet siettetni. az időpontokat nem lehet meghatározni, mert azok már maguktól, mint a csillagok, adva vannak. legfeljebb figyelmesnek lehet lenni hogy ne késd le őket. és készen lehet lenni, hogy amikor megkeződnek, te a megfelelő állapotban légy.

a kortárs trendek között a nagyon idióta egyik az, amikor a ’fiú’ csak az „igen”-re pályázik, és amint a nő részéről ez megvan, feladja, mintha az „igen” győztes trófea és befejezés lenne, nem pedig az együtt megtett út kezdete. esze ágában sincs indulni együtt megtett útra. a nő kimondja az igen-t és hoppon marad. nincs út. nincs folyamat. a játékot nevezhetnénk vadászatnak is, the hunting game, hopp! megvan és lehet menni tovább. de ennek nevében benne van hogy halált hoz, nem életet. a nő nem levadásznivaló vad, amit ha elejtenek, meghalt, és tovább lehet menni. ez egy halott folyamat. aminek végül a fiú-férfi oldalán is keserű következménye van, mert egyszercsak a fiú is felébred hogy társat akar, de már mindenkit lelőtt. rossz a cél. nem az „igen” az igazi cél, hanem az „együtt”. az együtt megtett út, az együtt élt idő, az együtt átélt folyamat. és ez nincs kettő nélkül. ez nincs úgy hogy csak a nő dolgozik rajta. itt az utat a fiúnak is – és elsősorban neki – végig kell csinálni. odafele eligazítják a súgók. visszafele a névtelenben eligazítja a nő. ő pedig eligazítja a nőt a saját világában, bevezeti, ez lenne a történet szerint. de a modern példákban inkább az van, hogyan hagyta ki a férfi a nőt a saját világából.

a tragédia, amikor a félreértés van, amikor az „igen” a férfinek győzelem és pont a mondat végén, a nőnek pedig kezdet, ahol hiába várja a folytatást. kérdés, már az elején: ki meddig akar elmenni? a mágikus történetben egy idióta igen olyan lenne, mint a királyfi aki bekukkint a várba, meglátja a királykisasszonyt, megvan, ott van! kiált fel, és abbeli örömében hogy ott van, vissza is fordul és egyedül megy haza, aztán éli agglegény életét azzal a megnyugvással hogy a nő „úgyis ott van, csak majd utána kell menni, mikor szükség lesz rá”. és nem ez történik? nem csak egy életben egyszer, hanem mindennap. a férfi néhány kedves gesztus után meg van győződve a nő jelenlétéről, mint valami biztos, rajzszöggel odaszegezett tényről – és elfelejti az igazságot, hogy ilyen önmagában nincs. női jelenlét önmagában nincs a számára, csak egy pillanat, amelynek teremtésében ő is részt vett. nélküle nincs és nem is lesz sose pillanat, sem nő. amikor elfordul, a megteremtett pillanat szertefoszlik, és mikor visszafordul, már a nőt sem találja. ekkor a nőre mérges: miért hagyta ott? no de ki hagyta ott a másikat?

az utánamenés nemcsak férfi-nő viszonyában, hanem a Lélekben is érvényes. mindazok akik papok, akik a Lélekhez vinnék az akárkit, bárkit is – az utánamenés a hivatásuk. és mi van ma? fordítva történik, nemdenem? a hívek mennek a guruhoz, tanítóhoz, paphoz, ők keresik fel, mert a hivatásos ül saját világában. holott neki igazán az lenne a dolga hogy a mások világában vándoroljon, hogy ott legyen, ahol ők vannak. neki kellene megkeresnie őket. ahogyan a Lélek keresi – és: mert a Lélek keresi őket.

végül: győzni a történet szerint nem olyan komplikált. a fiúnak csupán egy helyen van szüksége saját erejére: szemtől szemben a sárkánnyal. a többiben minden másban engedelmeskedik saját hangjának. az út már ki van alakítva, ezt nem ő csinálja. erőfeszítésébe nem kerül – az erőfeszítések nagy részét az úton a ló teszi. a győzelem ebben a folyamatban úgy is értelmezhető, mint: helyükre kerülnek a dolgok. a fiú visszakerül saját világába. a saját maga által teremtett helyére. a lány elkerül a fiúhoz. a sárkány ereje felkerül az emberi világba és használható lesz – de csak addig, amíg a férfi-női egyetértés tart. az út olyan mint egy kérdés. és a rá adott válaszok kihozzák a ló, a fiú, a lány, a sárkány erejét.