Kiállítások

Való világban jártam az elmúlt napokban. Valóságosban, amely nem csupán hitelesebb, hanem szebb-jobb-emberibb volt, mint a tévés, a virtuális. Múltbeli való világban jártam és tökéletesen – szinte hihetetlenül – jelenkoriban. Az egyiket Bohémiának hívták, a másiknak a neve Posticum. Az egyiket Kolozsvárt lehetett megélni, a múlt század harmincas éveiben – és most újratalálkozhattunk vele, a Quadro Galériának meg Székely Sebestyén Györgynek köszönhetően. A másik folyamatosan felkereshető Nagyváradon, kicsit eldugott helyen, de tulajdonképpen nem messze „a várostól”, a nagypiactól. Érdemes elgondolkodni azon, mi az, ami összeköti őket.

Társulások. Különbözőképpen hiteles – legalábbis a most kiállított képeiken, képeikkel (szobraikkal, rajzaikkal) hitelesnek mutatkozó – egykori kolozsvári művészekkel lehet találkozásunk a Jókai (Napoca) utca eleji, emeleti magángalériában. Egyre kevésbé „magán”, egyre inkább közösségi jellegű és jelentőségű ez a Quadro, ahová most a Párizsból hazatért „bohémek”, illetve barátaik, kortársaik műveiből gyűjtöttek össze egy kiváló kiállításnyit. A régóta ismert helybeli román mesterek, Aurel Ciupe, Romul Ladea mellett az innen elkerültek s az emlékezetből kiesettek – Ioan Pop, Catul Bogdan, Anastase Demian (az Erdélyi Helikonban Demian Tassy néven), Eugen Gâscă, Ion Vlasiu, Ştefan Gomboşiu – munkái számítanak igazi fölfedezésnek. Mert Fülöp Antal Andort és ifjúkori jeles barátját, Tasso Marchinit nem most kellett fölfedeznünk, mint ahogy természetesen Szervátiusz Jenőt és Szolnay Sándort sem. Az összbenyomás azonban ide kívánkozik: milyen jól megférnek, most egyértelműen, románok és magyarok egymás mellett, a közös térben, a Quadro Galériában.

Más természetű társulásról szerezhet tudomást, akit jó sorsa a Posticum nevű kulturális és ifjúsági központba vezet el. Nekem, pontosabban a Kolozsvár Társaságnak a 2011-es Varadinum, Bíró Rozália váradi alpolgármester asszony meghívása jelentette a belépőt, mintegy viszonzásául az ő kolozsvári látogatásának. A képzőművészet volt itt is a közvetítő, amennyiben úgy döntöttünk, hogy Balázs László reprezentatívnak ítélt bőrplasztikáival jelentkezünk Váradon, Kolozsvár „bőrbe” (és persze kőbe) vésett arcaival adva hírt magunkról. A nagyváradi szervezők a Posticumot jelölték meg helyszínül – amivel igazi ajándékot kaptunk. Merthogy nem tudtuk, valójában hová is érkezünk. Maga az épület is (Szabó Arnold tervei alapján) élmény a „hátsó kapun” belépőnek, hát még ha megismeri e központ megvalósuló terveit és a mögöttük álló embereket. A már eddig gazdag életutat bejárt, Svájcból hazatért, felszentelt római katolikus pap – egyben világi ember, az ifjúságnak, a (magyar) művelődésnek elkötelezett férfiú –, Rencsik Imre a mi (romániai magyar) köreinkben még nem eléggé ismert, nincs divatban, holott a Posticumban járva, az elmúlt év és az előző tíz programjaiban böngészve (például Kányádi Sándor, Jankovich Marcell, jazz-koncertek sorozatával találkozva a plakátokon), csak elismerésünket fejezhetjük ki Tempfli József püspök úrnak, amiért teret biztosított annak idején az ifjú Rencsiknek. Aki most fiataloknak és rászoruló idősebbeknek ad otthont, megnyilatkozási teret – felekezeti különbség nélkül, a legteljesebb ökumenikus szellemben; hiszen még a gyönyörű kápolnában is lehetséges református szertartású istentisztelet (ezt Csernák Béla vezetőségi elnök, református lelkész meséli el) – ugyanúgy, mint képzőművészeti kiállítás, most éppen a Balázs Lászlóé. (Zárójelben jegyzem meg, bár bővebb kifejtést érdemelne: ha semmi mást nem láttam volna a Posticumban, mint a nagyon mélyről visszahozott, itt otthonra talált, tehetségesen indult váradi költőt, Zudor Jánost és 2010-es verskötetét – Jónás és a mérték, kiadója a kolozsvári Erdélyi Híradó –, már akkor fejet hajtanék Rencsik Imre és csapata teljesítménye előtt.)