Karátson Gábor

– interjú Karátson Gábor magyarországi festővel, műfordítóval –

Ön előadásainak szövetébe sokszor illeszt bele személyes élményeket, helyeket, ahol megfordult. Említést fog tenni a Posticumról, és ha igen, milyen összefüggésben?

A Posticumot elég gyakran emlegetem, főleg metaforikusan, mikor a bibliai akvarelljeimet próbálom magyarázgatni. Mindig azt mondom, hogy szeretnék a Bibliával közelebbi kapcsolatba kerülni. Ez nem azt jelent, hogy azt olvasni – olvasni mindig olvastam, de nem értettem. Egy napon eszembe jutott, hogy mi volna, ha festenék hozzá. Ebben a pillanatban kinyílt egy kapu, amin besétáltam. Lehet, hogy ez egy hátsó bejárat. Ennek a kapcsán el szoktam mondani, hogy Nagyváradon vagy egy kedves hely, ahol már megfordultam, és amit Posticumnak, vagyis állítólag „hátsó ajtónak” hívnak. A festészet nekem is egy efféle hátsó bejárat a Bibliához – ámbár nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem ez a főbejárat. Egyházi értelemben kétség kívül hátsó bejárat, mert nem teológiai és filozófiai, hanem egy képi bejárat. Nekem pedig a festés a posticumom. Gyakran mondogatom, hogy nem értem a Bibliát. Többek között a Rádióban is megtettem ezt. Nem sokkal ezután az utcán meglesett egy hitgyülekezetes hölgy, rámakaszkodott, és az mondta, hogy ő el fogja nekem magyarázni a Bibliát. Menekültem, s azt mondtam, hogy ez nem lesz jó. Van ugyanis egy vicc, aminek az a poénja, hogy „magyarázni én is tudok, csak érteni nem értem”.

Ha már a helyeknél tartunk: Ön hol tartózkodik a legszívesebben?

Itt most jó (nevet). Én általában Setétpatakon érzem a legjobban magam. Ötvenegy éve mindig odajártunk, és mindig nagyon jó volt. Csak idén alakult ott olyan tragikusan minden, hogy nem is igen akarok beszélni róla. Amióta ez az iszonyatos aszály van, az is csak a szenvedések helye. Csonttá égett minden. Ebben a pillanatban számomra nincs olyan hely, ahol teljesen jó volna lenni.

Egy interjújában arról beszélt, hogy a természethez közel álló közösségek – például az Ön által említett setétpataki székelyek – nagyobb valószínűséggel élnék túl a világvégét, mint a városiak. Világvége alatt értem a jelenlegi gazdasági rendszer összeomlását. Ugyanakkor arról is beszámol, hogy igazából már nem ugyanaz a Setétpatak, ahova mindig visszatér, mint korábban volt, mivel a patak egyre több pillepalackot hord magával. Ezt az ellentétet általánosítva: nem tartja reménytelennek, hogy a természettel valamelyest összhangban éljünk, hogyha ez azt jelenti, hogy le kell mondanunk a kor- és népszerű élvezetekről, amik a természet ellenében nyilvánulnak meg?

A saját vagy a többség szempontjából kérdezi ezt? Nekem ugyanis a dolgokról való lemondás nem ugyanazt jelenti, mint az emberek nagy részének. Gyakorlatilag nem lemondásként élem meg, mint ők. Ha nehéz körülmények között élnék, bizonyára több dolgot kellene nélkülöznöm, és talán másképp beszélnék. De hát én elég jól elvagyok, ha van papírom, pár könyvem és tudok dolgozni. Ha lehetne, szívesen kikerülnék a nagyvárosból – ami nem lemondás, hanem éppenséggel felszabadulás volna. Ezt a képződményt én jelen állapotában gyűlölöm és elviselhetetlennek tartom. Azt nem tudom, hogy a többség hogy van ezzel. Nem hiszem, hogy ők is élveznék. Az az érzésem, hogy itt egy hipnózis működik, ami nem engedi az embereket kimenekülni annak a szorításából, amit modernitásnak neveznek – ami persze már rég nem modernitás; a posztmodern szónak az égvilágon semmi értelme sincs. Szerintem ami most van, az az összeomlás, de nem lehet belőle kijönni, mert el az emberek el vannak varázsolva – rossz értelemben. Főleg az autót nem értem: igazából nagyon jól meglennék gépkocsik nélkül. A régi magyarok a lovakat szerették – de hogy került át a libidó a lóról az autóra? A legtöbb ember ma úgy néz utána egy autó fenekének, mint egy jó nőnek; én pedig nem látok mást, csak egy bádogtepsit. Nem is ismerem meg az autómárkákat – az unokák azonnal lepipálnak. A mai gyerekek teljesen az autó bűvöletében élnek. Lehet, hogy bennem egy organikus hiba van, amiért ezt nem tudom érzékelni és felfogni. De azt hiszem, ezzel nem a kérdésre válaszolok. Visszatérve: nem gondolom, hogy ez lemondás volna. Szerintem inkább azt jelentené, hogy az emberek kihúzzák a nyakukat a hurokból. De ezt nem tudják megtenni, mert – azt hiszem – el akarnak pusztulni. Onnan származik a cinizmus, az a furcsa röhögés, azok a száraz, kopogó mondatok ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban, hogy valamilyen halálvágy lett úrrá rajtuk. Ez nem lemondás, hanem a menekülésre való képtelenség.

Furcsa, hogy ezt mondja. A nyugati világ egyik alapkövében, az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatban szerepel, hogy az ember elidegeníthetetlen joga a boldogságra való törekvés. Tehet-e ön szerint ez a boldogságkeresés a világ jelenlegi állapotáról? Kereshetünk-e boldogságot, amikor az egész természet szenved?

A Függetlenségi Nyilatkozat akkor született, amikor elkezdődött az indiánok kiirtása. Ezek az angolszászok csak azért nyilatkoztak így, mert már nem akartak több adót fizetni a Koronának. Tulajdonképpen az egész függetlenség egyfajta mutatvány.

Pontosítanék: a Nyilatkozat egyetemes emberi jogokról beszél.

Kivéve az őslakosokat, akiket nem vettek emberszámba. És kivéve az afrikaiakat, és azokat a népeket, amelyeket még kolonializálni lehetett – akkor sem vették, mint ahogy most sem veszik őket emberszámba. Erkölcsileg fel lehet tenni a kérdést, hogy helyes-e úgy boldognak lenni, ha ennek az az ára, hogy embermilliárdok vannak szolgaságba vetve és halnak meg tizennyolc éves koruk előtt? Ha nem erkölcsileg nézem, akkor az is kérdés, hogy milyen fajta jó érzés ez? Amerikában sosem jártam és nem is vágyok oda. Angliával kapcsolatban fogasabb a kérdés, mert én is – mint oly sokan – abban nőttem fel, hogy az angol civilizáció – az az aztán az igazi! S amikor az ember megértette, hogy ez is újabb tönkretételekből, gyarmatosításokból táplálkozott, föltárulkozott előtte az iszonyatos léttelensége annak, amiben élünk. Mégcsak hipokrízisnek sem lehetne nevezni, mert olyan olajozottan feledkezett meg arról, hogy miből is származik a gazdagsága, hogy az elképesztő.

Ezért az angolszász fogalom nem felel meg annak, amit én boldogságnak tartok, vagyis a „jó élet” fogalmának. A két jelentés valahogy összekeveredett, és most kezd szorulni a hurok a nyakunk körül. Az elődök ezt megúszták. Ha van tisztítótűz, akkor ott ülnek – ha nincs, akkor nem tudom, hogy hol ülnek (nevet). Amúgy én soha nem hittem abban, hogy a jólét – gazdagság, szép lakás stb. – boldoggá tesz. Én akkor érzem jól magam, ha dolgozhatok. Ezért a bibliai boldogságok a maguk paradox módján tetszenek. Mindig az derül ki, hogy ezek nem abban állnak, hogy az ember jól érzi magát a bőrében, hanem hogy üldözik, elpáholják – és „akkor vagytok boldogok”.

A 2002-ben a Posticumban zajlott „Lélek és élet. A bioetika és a keresztény vallás lehetséges kapcsolatai” című konferencián Ön tartott egy előadást Jacob Böhme munkásságáról, főleg az „Aurora” című művéről. Ebben azt taglalja, hogy Böhme megpróbált összhangot teremteni a Föld Szelleme (amit ökológiai gondolkodásnak neveznék) és a vallás között. Ő azt mondja, hogy az embernek eredeti rendeltetése szerint gyógyítania kellett volna a Földet. Az Egyház, mint az önmérséklet történelmi intézménye tehet-e valamit a természet kihasználása ellen?

Pillanatnyilag nem tud semmit sem tenni, de tehetne – kellene tennie. Szembe kellene fordulnia önmagával, és azt kellene gondolnia, hogy ez az egyetlen igazi feladata. Nekem Jacob Böhme azért imponál annyira, mert ahogy ő a Bibliát olvasta és értette, abból az derül ki, hogy nem hiába és nem véletlenül vagyunk itt a Földön. A normális egyházi gyakorlat úgy látja, hogy Isten megteremtette a világot valamiért, mi bűnbe estünk, most ugyan rossz a helyzet, de majd üdvözülhetünk – de végső soron nincs különösebb oka annak, hogy itt vagyunk. Böhme világképe ezzel szemben egy rendkívül drámai történetet foglal magába, amiből az derül ki, hogy Isten az embert a maga társául és szövetségeséül teremtette meg a luciferi krízis okozta katasztrofális szituációban. Az ember azért került a Földre, hogy innen ezt az egész kozmikus válságot kedvező irányba befolyásolja. Ez egy nagyon optimista és derűs kép, mert ez azt jelenti, hogy van értelme annak, hogy és egyáltalán létezem, mégpedig az istenséggel való kapcsolatban. Hogy ezt tényleg így volna, természetesen nehéz lenne ellenőrizni. Erre találtam ki az egzisztenciális morfológia fogalmát, vagyis az ember megpróbálja formailag megérteni az eféle gondolatmeneteket, a saját létére vonatkoztatja, s miután ezt megtette, észreveszi, hogy eleve jobban érzi magát: belátja, hogy a képességeit milyen irányba kell terelgetni. Az ember így nem mint a Föld kizsákmányolója vagy mint egy rákos folyamat jelenik meg, hanem olyasvalakiként, aki ebbe értelmesen beleilleszkedhet.

Úgy látom azonban, hogy ezzel a kérdéssel egyik egyház vagy vallás sem foglalkozik. Statikus állapotban leledzenek, és legfeljebb azt mondják: kicsit javítani kellene a helyzeten. Ez a depressziós világnézet azonban az emberi szívet egyáltalán nem tudja felajzani. Ezért vagyok nagy híve Böhmének, mégha nehéz olvasmány is, és az emberek nem rágják át rajta magukat. Összefügg a Biblia lényegével, végső soron annak egy zseniális értelmezése.
Elsősorban az egyházaknak kellene megtérniük, mert ők még mindig azt állítják, hogy erről tudnak valamit. Meg kellene nézni, hogy tényleg tudnak-e? Ugyan hirdethetnék: bocsánat, feladjuk, mégsem értünk mi ehhez; de ha mégsem így tesznek, akkor el kellene kezdeniük intenzíven tevékenykedni a fenti cél érdekében. Akkor tudnék hinni a papoknak, ha akár egyszer előfordult volna, hogy valaki a szószéken valaki összeomlik és azt mondja: én már nem hiszek az Istenben. Mert mindenki, aki oda felmegy, állítja, hogy ő bizony hisz benne – de ezt nagyon nehéz elképzelni. Szerintem ők csupán ezt foglalkozásként űzik. Mindenki ragaszkodik az állásához, holott a Biblia a radikális beszédmód könyve. A zsoltáros úgy szidja az Istent, mint a bokrot („olyan vagy ellenem, mint a pusztító oroszlán”, „mikor hagyod már abba az én kínzásomat” stb.). Az Úr Jézus pedig egy balhés tag volt. Nem is csodálom, hogy megnehezteltek rá. Northrop Frye szerint nincs a világnak az a társadalma, amelyik Jézust el tudta volna viselni. Nem varrhatjuk az egészet a farizeusok nyakába, mert minden ember ilyen. Itt és most kiváltképp nem szabad úgy beszélni, mint ahogy a Biblia beszél. Ha pedig valaki a követője, akkor hasonlóképpen elviselhetetlennek kellene lennie. Az ember ma annyira veszendő lény, hogy ha nem a vallás közelít felé, akkor eleve vesztes helyzetben van. Embernek lenni eleve válság volt, de mostanra ez nagyon akuttá vált a létidegen gondolkodás miatt. A vallás kellene azt állítsa, hogy a mai válságnak egy tágabb kimenetele is lehet.

Ha létezne egy olyan instancia, ami teljesítené egy kívánságát, mi lenne az?

Hogy a feleségem hozza már ide a pulóveremet (nevet). Nem tudnék mit kívánni, mert azért vagyunk itt, hogy mi találjuk ki ezeket a dolgokat. Ez egy befejezetlen szövedék, és mi vagyunk ennek azon a részén, ahol tovább kell dolgozni. Nem lehet azt mondani: legyen már tizenöt méter megszőve előre; mert akkor mit csinálok én itt? Még soha nem láttam olyat, hogy anélkül, hogy a kezemet mozdítottam volna, megtörténtek volna a dolgok. Segítséget ugyan ehhez lehet kérni az Atyától vagy Krisztustól, de azért nekem kell véghezvinnem a tetteket. A cicák is tudnak segíteni. Némely cica nagyon okosan néz az emberre. Setétpatakon van egy fekete kandúr, a Micu, aki nagyon aranyos és állandóan olyan volt, mintha akarna valami mondani nekem. Néha már én is azt gondoltam, mint a tibetiek – valaki inkarnálódott benne, és nagyon szeretne beszélni velem, csak épp én nem értem. Ez pedig egyike a legfelvillanyozóbb érzéseknek, és ezektől is várok segítséget. Visszatérve a kérdésre: én maradok a pulóver mellett.

Az interjú a nagyváradi Posticumban 2007. augusztus 26. és 31. között zajlott, „A változások szövőszéke” című előadássorozat alkalmával készült. Kérdezett: Zsugán-Gedeon H. Gyula