Isztambuli napló

Ez Isztambul, kilencedik nap, holnap… itt nincs. Már elmúlt dél. Most olvastam Anci üzenetét, igeeeen írja, olyan boldog vagyok! És Dragos is írt. Jóóóóóóóóó! Találkozzunk. Ma van a Ramadán első napja. Van üzlet, amely nyitva sincs. A többiek a turistáknak, török embert ma nem láttam enni. Vettem egy szendvicset és elbújtam vele a buszmegálló háta mögé az árnyékba. Itt mindenütt lehet ülni. A nő mellettem egy vasdarabon ült, egy vékony vaskorláton ötven centire a föld felett. Aztán jött egy férfi és a koldusasszony mellé telepedett, aki papírokon hevert. Ott mellettük voltak eldobott kartonok, a férfi kivett egyet és azt tette maga alá. Vahab elmondta tegnap és tegnapelőtt, orucs, ez a böjt neve. Nem vágnak hajat, nem esznek nappal és inni sem isznak napszálltáig. Akkor a mecset mellett ételt lehet kapni egy sátorban. Food for everyone. mondta Vahab. A neve egy Allah kilencvenkilenc neve közül, Vahab azt jelent aki ad, aki csak ad és nem vesz el. Allahnak kilencvenkilenc neve van. A tenyeredbe van írva ez a szám. Az arab számírás fordított v nek írja a nyolcat. A tenyered vonalai egy és nyolc, a másik fordítva nyolc és egy. Tizennyolc és nyolcvanegy az kilencvenkilenc. Egy hónapig tart a böjt. Vahab az mondja, szomorú. Live in Turkey. Will you? Te is tudod hogy nem válaszolok. Egy kislány állt a kagylónál a szállodában amely lépcsőház és családok laknak benne. Az első emeleten nincs mosdó semmi, a másodikon van kagyló és budi, a harmadikon is és a negyediken tusolhatsz. A kagylónál állt a kislány. Mosta a csempét, amely úgyis tiszta volt, amennyire csak lehetett. Van ott egy szivacs, régi, arra vizet engedett és azzal körbesúrolta a kagyló peremét, majd újból vizet engedett és újból körbesimította. A szappantartóban még volt egy ujjbegynyi szappan, azzal bekenete a szivacsot és összeszorította, hogy a hab kijöjjön a pórusokon. A müezzin ma szinte megszakítás nélkül énekelt. Prédikáltak is, nem értek törökül. Az ablak a mecset bejáratával szemben van, hallottam amikor sok papucs csoszogott ki és be. Kinéztem az ablakon, a függöny félig eltakarja, láttam ahogy hajlonganak az ima közben és leborulnak. A kislány hátranézett és nevetett. Intettem hogy mossa csak nyugodtan, várok még. Egy szivaccsal a kezemben, arcot mosni. A mosogatószivacsot kicsavarta és újból vizet csorgatott és újból körbesimítota a csempét, csatakolva ott ahol eszébe jutott. Közben hátra-hátranézett. Beszélt hozzám, kérdezett – Bil mijorum türkcse, mondtam. Azt hiszem más nyelven beszélt, oroszul vagy valamelyik szomszéd ország nyelvén és a szomszéd helyiségre mutatott ahol az asszonyok ültek a földön. Mosta még mindig a kagylót, most a csapot, a szivacsból vizet csorgatva rá, majd a csapot engedte meg és abból csorgatott vizet a szivacsra. Kicsavarta és újrakezdte. Beszélt, aztán elzárta a csapot, megszorította amennyire csak tudta hogy ne csepegjen. Intettem, meg fogom engedni újból. Visszaintett, most menjek oda, szabad a hely. Ahogy én figyeltem őt, mosakodás közben ő is ott állt és figyelt.

Tegnap a tengerparton a hajók indulási helyén volt egy sáv ahol négy kamasz ült, lelógatva lábaikat a víz fölé. A mennyben ez a négy kamasz leszek egy lánnyal aki őket kacagja. Ezen a helyen. Amikor ide értem már két rész föld volt mögöttem Isztambulból. Át az Aranyszarv után ez volt a Boszporusz. Kerestem, hol van annak a hídnak a kezdete, amely magasan a levegőben ívelt át, amelyen átmehetnék. Kiderült aztán, sehol sincs, ez egy autópálya és kilométereket kéne menni, legalább ötöt, amíg egy helyre akadnék, ahol gyalogosok is rámehetnek. A víz mellett csak a víz volt. Meg a kamaszok. Kicsit távolabb ültem, hogy ne adjak ezzel üzenetet, mintha beszédbe akarnék elegyedni velük. Levetettem a cipőt, volt egy liter almalé is. És semmi. Végre! Ők beszélgettek aztán leereszkedtek a betonpárkányon, ennek az alján volt egy kicsi párkány, a víz itt még nem mély, apály után lehetett, a kövek kiálltak belőle. Algával, zölddel tele borítottak, az első kamasz átmászott a betonlapra amely ott a szélen szintén kiállt. Levetette a cipőjét és kiáltozott örömében, hívta a többieket. A második is átmászott, közben keresték a köveket, még cipővel másztak át. A harmadik megcsúszott és a betonra terült, az inge zöld lett, csak kacagtak. Végül lehívták a negyediket is, a leghúzódózóbbat, segítettek neki. Már azon gondolkoztak, hogy fürödni fognak és levetették ingüket, a nadrágon tépelődtek, azért még tébláboltak ott a betonon, mikor jött a hajóállomás főnöke és kiparancsolta őket onnan. Most?! kérdeztek vissza, de az ember a ruháikhoz lépett, a cipőkhez és ingekhez amit közben a partra hajítottak és meglökte őket enyhán a lábaival a víz felé. Kimásztak. Máréfalván is pont így fürödtünk. Csak ha a tengert és a kamaszokat nézed. A hegyeken amit napközben másztam elfogott a hőség és fügét kértem egy asszonytól. Hogy nevetett! Talpig be volt burkolózva sárga köpenybe, a kislányával szedték a gyümölcsöt a fáról. Egyet kértem, adott egy összmarékkal, édeset, omlósat, amilyent még nem ízleltem.