Posticum - Movimentum Iuventutis Christianae
Teiului u. 26, RO - 410477 Nagyvárad/Oradea/Grosswardein
Tel.: +40 259 431 398 Fax: +40 359 410 882
Email: info@posticum.ro
Web: www.posticum.ro
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31

december

Varga Borbála





Isztambul I.11

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Elsőnek a mecsetet nyitották ki. Kerek fejsipkában jött az ember, az oldalajtón ment be. Utánan mások. Fél öt körül megszólalt a hangszóró a minareten: Allah ekber, Allah ekber. A szemem időnként nyitottam ki és mire legközelebb kinyitottam, jóval világosabb volt és szállingóztak kifelé a mecsetből. Megérkezett az öregasszony, aki egy líráért kicsi búzástálat ad neked és szórhatod a magvakat a galamboknak. Megérkezett az öregember is, aki ugyanezt csinálja. Végigment a téren az árus, aki napközben hideg vizet kiabál. A szádban megszólalt a szemeteskocsi hangja és az öntözőmasina. Éjjelenként végiglocsolják az utcákat, nagy robajjal. Mindjárt hét óra.

Körülnéztem a köveken. Itt vagyok. Világos van. Nem látom a tengert, tavalyról tudom, ott van, a város alján. Megyek a Fuat pasa hotelbe. A tulaj ugyanaz, aki tavaly. A padon a szótárból előkészítettem a szöveget. Húsz éjszaka, tíztől harmincig, száz euróm van. Nyolc, mondja a tulaj, vagy tizenöt líra. Száz van, mondom neki, odaadom mind, maradok húsz napot.

Romence? kérdem, és felmegy az emeletre, egy galaci nő lakik nála. Ő fordított, hat euróban egyeztünk. Másnap kifizettem neki öt napot és így sorban, öt nap letelte után ráaludtam egy éjet és a következő öt napot. A nő azt mondta, ő is annyit fizet, egy hónapot itt van, egyet meg Galacon. Ugyanaz a szoba, egy ágy fér el benne. A fürdő a tető alatt van, minden második nap egy zuhany. A lakók is többé-kevésbé ugyanazok. Emlékszem a cigánycsaládra az első emeletről. Leterítettem az izolírt a földre. Nézem a tulipános fehér tüllfüggönyt.

A Fuat pasaban a második emeleten két kereskedőnő lakik, akik nappal tréninget és pólókat árulnak a bejárat előtt. Kirakják az árut vállfákra, a többi csomagolásban és kicsiszéken ott ülnek mellette estig. Visszapakolnak és vacsorát főznek. Az első emeleten két család is van, két szobában. A budi mellettiben két öregasszony biztosan. Felmegyek reggel mosakodni, van egy kagyló. Viszem a hároméves tengeri-uborka szivacsot. A néni kijön és egy kávéskannába vizet ereszt. Két tojást akar főzni, nem férnek el a kannában, olyan kicsike. Később megengedi a gázt egy butéliáből és valamennyi a lépcsőkhöz szivárog belőle.

A negyedik emeleten, a tető alatt, a fürdő mellett, egy mészárszék működik. Ma másodszor láttam be az ajtón, amikor fürödni mentem. Egy asztalon trancsírozzák a húst, nagy mennyiségben, köténnyel nekiöltözött két férfi. Kinyitom a fürdőajtót, az ablak a mecset tetejére nyílik és egy piskótatégla tartja a becsukódástól. Az első napokban még volt a zuhanynak lefolyója. Aztán lebetonozták és a víz egyenesen a törökbudiba folyik a zuhanynak épített csempézett résztől. Tisztán tartják. A csempés rész szélén egy seprű. Van egy csap a mosdótálnak és egy csap a budi mellett.

Minden budi mellett van egy csap, amivel egyliteres edénybe vizet ereszthetsz és azzal leöntheted magad után az ürüléket. A fürdő vize emlékszik a melegvízre, amikor megengedem a csapot, még folyik valamennyi. Hamarosan eláll és a hideg vízre váltok. Hidegebb, mint ami a második emeleti kagylóból jön. Eresztek a fémcsanakba, később inni. A lépcsőközben üdítőket halmoztak fel. Árulnak cukros vizet és ásványvizet, fűszerezett vizet, egyesével, hatosával, harmincnál is többesével. Első napokon a kagylóból ittam. A ruháim merő vizesek, mire visszatérek a szálláshelyre.

Írtam Devrimnek, a boltos, aki próbál olcsóbb szállást keresni. Azt írja, egy hónapra Kas városába utazik, családi ügyekben. Nem lesz az üzletben, felkerestem az üzletet, ott is azt mondták, elutazott Kasba és egy hónap múlva tér vissza. Vele mehetnék, írja, nem fogadom el, írom vissza, még idegen. Kettő: jobb ha vendég nélkül oldja meg a családi ügyeket, három: nincs pénzem Iszatmbulon kívüli útra. A hatalmas fenyőerdők, amelyeket a Brassó- Predeal útvonalon láttam a borvizet hozzák és a szám tikkad. Elmentem a Dia szupermarketbe és alaposan tanulmányoztam az ásványvizek feliratát. Olyant szeretnék, mutogattam az árusnak, amelyik buborékos. Gazli? erre mosószert mutatott.





10 Isztambul 2010 zen történetek

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Július tizedikén érkeztem. A busz ugyanott tett le majdnem, ahol tavaly a másik társaság: egy kissé lennebb az egyetemtől, az Aksaraynak nevezett központi kerületben. A többi utas percek alatt elpárolgott a mellékutcákba. A török asszony és a menye taxiba szálltak. A társaság emberei kipakolták a nagy kartondobozokat, amilyenekt itt minden reggel leragasztóznak a hotelekben. Vettem a két hátizskot, előre a kicsit és hátra nagyot, és elindultam Fuat pasa szádjára. Még sötét volt. A szállodát zárva találtam. A szádon ketten ámbolyogtak és nevetgéltek, jó fáradt az arcom, gondoltam magamban. Visszatértem az egyetem elé, a magas lépcsőkhöz, arra a részre, ahol padok mellett zöld fű és sok szemét tenyészik. Az őrök rögtön beszélni akartak velem. Yok problem, mondták, ülhetek ott nyugodtan.

 

Azt sem tudtam, a yok problem vajon kérdés-e. Mármint van-e valami gond? Nincs, nincs, integettem, megismételtem: yok problem, yok problem. A két őr bemutatkozott. Serkannak hívták az egyiket. Honnan jöttem? Inglizce? Almanca? Italyanca? Romanya. Van hotel, ahol megszálljak? Igen és mutogattam nekik a helyzetet.

 

Van egy szálloda, most be van zárva, reggel kinyit és itt akarom megvárni. Erre azt értették, be van zárva a szálloda. Előkerestem az angol-török zsebszótárt és próbáltam mondani: várom hogy kinyisson. Ki fog nyitni. Van telefonszámom? kérdezték. Nem kell, válaszoltam. Felhívom a barátokat? Felhívom a szállodát? Nem kell. Nappal nyitva van, mondtam. Aztán hallgattam és becsuktam a szemem. Az őrök odébbhúzódtak.

Időnként visszajött az egyik, aki bemutatkozott. Később ő hozott egy másik őrt aki talán jobban tud angolul és ő is végigkérdezte ugyanazt. Az oldalsó padokon ketten ültek. Fejem a tenger irányába fodrdítottam. A hátizsáknak támaszkodtam, felkucorodva a padra. Kerestem puhább helyet a fejemnek. Előző nap esett Isztambulban, az utcák nedvesek voltak és a levegő inkább víz. Az egyik kendőt a derekam köré tekertem, a másikat szorosabban csavartam a fejemre. Kivettem egy pulóvert. A kisebbik táska félig még melegített. Sárga és fehér utcalámpák világították meg a tért és a mecsetet.

A fáradságtól le-lecsukódott a szemem és a reggeli nedvesség hamar kinyitotta. Hajnalodni kezdett. Néztem az egyetem óráját. Fél négy előtt ültem oda le, mindjárt négy, fél öt és így a többi. Az égen a felhők rózsaszínűek és az ég fekete. A felhők visszaverik a város fényeit. Világosabb lett és leoltották a lámpák egy részét. Maradt a mecset zöldre világosított kupolája, miközben a felhők még mindig rózsaszínűek. Derengésre megjelentek a sirályok kukázni. Elaludtak az utolsó lámpák. Mindjárt nappal, mindjárt jönnek a kereskedők és felhúzzák a rólót az üzleteik előtt.






Isztambul I.9

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lehet hogy nem minden városban érdemes csövesnek lenni. Az ész legtöbbször hülyeségeket beszél, mindig! mondjuk így és az ész tudja és igazolni akarja magát. Most almaszörpöt vettem és kerek bogyókat, cıtık leblebi, ezt írja a tasakon.Tiszta keményítő. Az alma pedig sav. A kettő együtt kiüti egymást és a gyomrod. Édes filozófia!Tudom hogy üres minden szavad mint ahogy a kő üres ha szertebontod és a végülis összes érvei ide vezetnek. Az is ide vezet ha nincsen érve. Most? Ez az üresség kell, űr, a sok semmi a lebegéshez. Nem kell utazni vagy nem kell egy helyben maradni. Ezt most már tudom.

 

Az itteniek többnyire csont és bőr, egészségesek, nyúlánkak.Van egy másik rész, a köpcös alkat, nem kövérek ők se. Akik az utcán árulnak azok langaléták. A sok ember teszi, akivel szót cserélnek? A szél fúj, a szökőkút vize inog. Végre írok megint, igények nélkül. Az elit szemétládák ugyanolyanok mint nálunk. Amikor Saarbrückenbe értünk a szemétláda volt az első otthonról is ismert tárgy. Né! Itt is a Rosalgroup van. A szemetesek ahogy láttam nagy szeretettel vannak egymás iránt. Tényleg semmi büszkeség. Mint Keresztanyámmal és Keresztapámmal délkor a füvön, takarás szünetében ülnek a parkban. Ők tudják hogy délben pihenni kell és nem sietnek el semmit. Együtt esznek és az életüket is elmesélik neked ha van türelmed a padon. Jó, ez általános. Eddig ezt láttam, ha őket láttam. Mit mondanál egy élő embernek?

 

Isztambulban a főutcán végigmész és a főutca nap mint nap ugyanaz. A többi utca is valószínűleg nap mint nap ugyanaz. De mindegyik utca más. Nálunk a negyedben az utcák ugyanolyanok, itt nincs is idő, a főutca pedig nap mint nap más. Ha értenék törökül sokat beszélgetnénk mert szívesen beszélgetnek bárkivel. A határokat őrzik. Csak a szó nem kerül semmibe. Azt adnak. Külön szavuk van arra ha valaki telebeszéli a fejed és arra is ha a nőhöz tapad kéretlenül egy ismeretlen férfi. Pisz! mondták az asszonyok a parkban. Pisz! nálunk hallgatást jelent. Itt egy szó, ma olvastam a szótárban, mocskost, pimaszt, kéjsóvár frátert jelent. Ne találkozzam vele, intettek. Szép sötét hajuk van, sötét bőrük.

 

 

 

 

 

 

 





Isztambul I.8

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ez Isztambul, kilencedik nap, holnap... itt nincs. Már elmúlt dél. Most olvastam Anci üzenetét, igeeeen írja, olyan boldog vagyok! És Dragos is írt. Jóóóóóóóóó! Találkozzunk. Ma van a Ramadán első napja. Van üzlet, amely nyitva sincs. A többiek a turistáknak, török embert ma nem láttam enni. Vettem egy szendvicset és elbújtam vele a buszmegálló háta mögé az árnyékba. Itt mindenütt lehet ülni. A nő mellettem egy vasdarabon ült, egy vékony vaskorláton ötven centire a föld felett. Aztán jött egy férfi és a koldusasszony mellé telepedett, aki papírokon hevert. Ott mellettük voltak eldobott kartonok, a férfi kivett egyet és azt tette maga alá. Vahab elmondta tegnap és tegnapelőtt, orucs, ez a böjt neve. Nem vágnak hajat, nem esznek nappal és inni sem isznak napszálltáig. Akkor a mecset mellett ételt lehet kapni egy sátorban. Food for everyone. mondta Vahab. A neve egy Allah kilencvenkilenc neve közül, Vahab azt jelent aki ad, aki csak ad és nem vesz el. Allahnak kilencvenkilenc neve van. A tenyeredbe van írva ez a szám. Az arab számírás fordított v nek írja a nyolcat. A tenyered vonalai egy és nyolc, a másik fordítva nyolc és egy. Tizennyolc és nyolcvanegy az kilencvenkilenc. Egy hónapig tart a böjt. Vahab az mondja, szomorú. Live in Turkey. Will you? Te is tudod hogy nem válaszolok. Egy kislány állt a kagylónál a szállodában amely lépcsőház és családok laknak benne. Az első emeleten nincs mosdó semmi, a másodikon van kagyló és budi, a harmadikon is és a negyediken tusolhatsz. A kagylónál állt a kislány. Mosta a csempét, amely úgyis tiszta volt, amennyire csak lehetett. Van ott egy szivacs, régi, arra vizet engedett és azzal körbesúrolta a kagyló peremét, majd újból vizet engedett és újból körbesimította. A szappantartóban még volt egy ujjbegynyi szappan, azzal bekenete a szivacsot és összeszorította, hogy a hab kijöjjön a pórusokon. A müezzin ma szinte megszakítás nélkül énekelt. Prédikáltak is, nem értek törökül. Az ablak a mecset bejáratával szemben van, hallottam amikor sok papucs csoszogott ki és be. Kinéztem az ablakon, a függöny félig eltakarja, láttam ahogy hajlonganak az ima közben és leborulnak. A kislány hátranézett és nevetett. Intettem hogy mossa csak nyugodtan, várok még. Egy szivaccsal a kezemben, arcot mosni. A mosogatószivacsot kicsavarta és újból vizet csorgatott és újból körbesimítota a csempét, csatakolva ott ahol eszébe jutott. Közben hátra-hátranézett. Beszélt hozzám, kérdezett - Bil mijorum türkcse, mondtam. Azt hiszem más nyelven beszélt, oroszul vagy valamelyik szomszéd ország nyelvén és a szomszéd helyiségre mutatott ahol az asszonyok ültek a földön. Mosta még mindig a kagylót, most a csapot, a szivacsból vizet csorgatva rá, majd a csapot engedte meg és abból csorgatott vizet a szivacsra. Kicsavarta és újrakezdte. Beszélt, aztán elzárta a csapot, megszorította amennyire csak tudta hogy ne csepegjen. Intettem, meg fogom engedni újból. Visszaintett, most menjek oda, szabad a hely. Ahogy én figyeltem őt, mosakodás közben ő is ott állt és figyelt.

 

Tegnap a tengerparton a hajók indulási helyén volt egy sáv ahol négy kamasz ült, lelógatva lábaikat a víz fölé. A mennyben ez a négy kamasz leszek egy lánnyal aki őket kacagja. Ezen a helyen. Amikor ide értem már két rész föld volt mögöttem Isztambulból. Át az Aranyszarv után ez volt a Boszporusz. Kerestem, hol van annak a hídnak a kezdete, amely magasan a levegőben ívelt át, amelyen átmehetnék. Kiderült aztán, sehol sincs, ez egy autópálya és kilométereket kéne menni, legalább ötöt, amíg egy helyre akadnék, ahol gyalogosok is rámehetnek. A víz mellett csak a víz volt. Meg a kamaszok. Kicsit távolabb ültem, hogy ne adjak ezzel üzenetet, mintha beszédbe akarnék elegyedni velük. Levetettem a cipőt, volt egy liter almalé is. És semmi. Végre! Ők beszélgettek aztán leereszkedtek a betonpárkányon, ennek az alján volt egy kicsi párkány, a víz itt még nem mély, apály után lehetett, a kövek kiálltak belőle. Algával, zölddel tele borítottak, az első kamasz átmászott a betonlapra amely ott a szélen szintén kiállt. Levetette a cipőjét és kiáltozott örömében, hívta a többieket. A második is átmászott, közben keresték a köveket, még cipővel másztak át. A harmadik megcsúszott és a betonra terült, az inge zöld lett, csak kacagtak. Végül lehívták a negyediket is, a leghúzódózóbbat, segítettek neki. Már azon gondolkoztak, hogy fürödni fognak és levetették ingüket, a nadrágon tépelődtek, azért még tébláboltak ott a betonon, mikor jött a hajóállomás főnöke és kiparancsolta őket onnan. Most?! kérdeztek vissza, de az ember a ruháikhoz lépett, a cipőkhez és ingekhez amit közben a partra hajítottak és meglökte őket enyhán a lábaival a víz felé. Kimásztak. Máréfalván is pont így fürödtünk. Csak ha a tengert és a kamaszokat nézed. A hegyeken amit napközben másztam elfogott a hőség és fügét kértem egy asszonytól. Hogy nevetett! Talpig be volt burkolózva sárga köpenybe, a kislányával szedték a gyümölcsöt a fáról. Egyet kértem, adott egy összmarékkal, édeset, omlósat, amilyent még nem ízleltem.

 

 





Isztambul I.7

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mikor megkezdődik a böjt, a nappali kajás üzletek egy jó része bezár. Nincs most palacsinta, kebab meg ilyenek. Aki nyitvatart, az a turistákért. A levegőben van az éhség. Milliónyi ember a megállóban, a gyerekeknek vesznek valamit, vagy ihatnak vizet, ha nem bírják. Én szégyellek enni. Félrehúzódom a megálló mögé és csendben majszolok, ha muszáj. Alkonyatkor kiált a müezzin. A mecsetek körül konyhát állítottak fel. Vahab mesélt róla. Itt, pont annál a mecsetnél, amely az egyetem előtt van, ingyen ehetnek. A nagy mecsetnél szintén van ételosztás és persze minden nagyobb mecset körül vannak pénzes konyhák is. Alkonyatkor mindenki imára megy. Ezúttal van beszéd is a kihangosítón. Míg a Koránt olvassák fel és magyarázzák, a családok a hosszú asztalok köré ülnek vagy a fűre. A nők tetőtől talpig eltakarva, a szigorúbb irányzat követői tiszta feketében arcfátyollal. Most látom, mekkora is egy átlagos török család. Minimum tíz ember üli körül az asztalt. A mecsetből felolvasnak nekik, ők esznek. Az étel szabad, többnyire egyszerű. Rizs és borsó, vagy bulgur.

Másik utcai étel a piláf, rizs csirkehúsmorzsákkal keverve. Kebab természetesen. A legtöbb török mégsem ezt eszi tisztességes kajának. Egyszer beülök egy vendéglőbe. Mindenki néz, mert nő vagyok és mert egyedül. Azért kiszolgálnak, nem sietősen, mert egy csoport férfi is jön és rendel. Előbb ők. Salátát esznek, sok uborkát, jaurtot és paradicsomot. Én saormát rendeltem, ez kenyérbetekert zöldség. Vegetáriánusat. Ők tányérról esznek. Gyakori az ajran, sós joghurtmártás. Mindenhez jár. Ezt rézkannácskákból töltik. Más alkalommal egy sovány, aszott kékköpenyes villanyszerelőt látok ebédelni az utca szélén. Komótosan kisszékre ül, egy másik kisszéket tesz maga elé. Ez egy kisebb macskaköves utcának a zsákutcája, itt kivételesen nincs kocsijárás – hát teheti nyugodtan. Leül a kék fal mellé az árnyékba. Egy szelet kenyér, uborka, valami tejféle és egy nagy szelet dinnye. Késsel vágja le a kocka alakú falatokat. Lassan, keveset és könnyűt. Ebben a pillanatban még az is pihentet, ha nézem.

 

Az utcák meredekek. Ha csak elég szélesek egy járműnek, van rajtuk forgalom. ül az ember, eszi a rizsét, az uborkáját vagy ereszkedik a párjával és a könyökétől két centire megy egy fuvarozó. közben még két sor kocsi az utcaszélen, a motorbicikliről most ugrálnak le a macskák.

 

Ennyi most az első Isztambuli útról. Amikor megérkezem Máréfalvára, anyám épp menni készül a faluba. Nem áll meg. Hirtelenjében látja lelkes arcom és hall néhány szót. - Ha ennyire jó neked, tanulj meg törökül.

Első alkalommal többet felvettem a városból. A másodikban kevésbé érdekelt a kezdeményezés. A mindennapokért mentem. üres időért. Ha a világból valaha kifogyna, itt megtalálom. Megyek egy sikátoron, szegénynegyed, és tudom, egyszer már jártam itt. Dinnyét veszek és cipelem. Múzeum? nem tudom, ott van a park túlsó felén, az Aja Szófia is, nekem most jó ez a fű. Van szőlőm. Süt a nap. Vannak kövek. Sok ember. A mecsetben friss víz. Szabad lábat mosni. És akármikor árnyékban ülni hátul a szőnyegen. mi nekem ez a város? az, ahogy emelkednek a bokák. Jöttem a kövön üldögélni, a tengerhez, látni, kinyújtózni, ülni, lenni, csak úgy.

 





Isztambul I.6

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy lépés – egy utca – rövid egészen, mégis van ebben is valami, ami nekem szól. Pirosmani grúz galériája. Látok műveket, ahol maradok pár percet. Az ember ott a pultnál és mögötte a fél otthona. Albumok, sok helyi művész vagy akiket személyesen ismer. Mutogat, itt is van tea és nála hagyom a képfelvételeimet. Amikor egy év múlva visszamegyek, még emlékszik rám, a képeim ott vannak a laptopján. Lehetne kiállításod nálam, mondja, küldjél még.

A nagy Bazárban találkozom a kurd apósával, mielőtt elmennék. Most nem úszom meg, meg kell hogy látogassam és választ nekem ajándékot. Melyik tetszik? kérdezi, elém mutatva sok kitűzőt, figurát, apróságot, ezüstöket. Körülnézek és megpillantok egy pár türkizmorzsát ezüstfoglalatban, fülbevalók. Ezeket nem ajánlotta. Ez tetszik, mondom, ezt lehet választani? Persze! és ajándékba adja. Csak azt mondtad, nem viselsz ékszert. (Igen, ezt a kurdnál mondtam, hogy nem viselek ilyen közeli ékszereket, mert jobbnak láttam kitérni, amikor egy karperecet akart nekem adni.) Hirtelen nem is tudtam, mit feleljek, az após persze nem haragudott, ritkán, mondtam mégis, ritkán hordok, és ez tetszik.

Ugyancsak a nagy bazárban van a posta. Vettem Karagöz képeslapokat Taximban és küldtem nővéremnek, apró mindennapi beszámolókkal. Nagyon örült neki otthon. A bazári posta közelében találtam egy moldvai kereskedőt akivel románul beszélgettem. Megfogta a kezem én meg rövidre a látogatást. Bólogatott, mennyire jót akar, aztán fejemen látva a kendőt kérdezősködni kezdett. Kilisze? Ez templomot jelent. Igen-igen. Jaj akkor semmi, és rögtön elengedte. Hát maradtam kilisze. Kérte, feltétlenül menjek vissza. Nem mentem. Utolsó nap, mikor a kurd apósánál jártam, elhaladtam előtte – eddigre el is felejtkeztem, hol van. A lány, aki az üzletben árult, megszólított: Itt jártál és azt mondtad, visszajössz. Szabadkoztam, mennyire elragadott a város. Holnap sem tudok, most már megyek vissza. Végig románul beszéltünk.

Jön egy ember fel a lépcsőn, egy koldus. Fél csirkét eszik, csak úgy kézből. Még nincs Ramazán. Azt kérdi, kérek-e? és egy jó részt a kezembe nyom.

Két kamasz rózsát árul a tenger partján. Nincs most vevő. Leülnek a kiperzselt fűre. Az egyik ölében tartja a virágokat. A másik egy hervadtabb szirmait tépdesi.









Isztambul I.5

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vahabnak hívják. Fekete haja, szakálla, szeme. Holnap nyolcig dolgozik este, utána találkozunk? Te Vahab, mondom neki, tudod hogy turista vagyok és visszamegyek. Nem fog fájni? El akar menni külföldre, Franciaországba dolgozni. Van már egy testvére ott. Nem nagy bizalommal beszél róla, én bíztatom. Nem tudja a nyelvet. Mit számít, megtanulod amikor ott vagy. Menj el és meglátod. Itt már tudsz dolgozni, miért ne tudnál ott is? Szomorúnak látszik. Vettem barackot, egy zacskóban nálam van. Mézédes, ha csak kicsit megnyomom, csorog. Kezemmel könnyen lehántom a héját. Mindent megeszek, a magot persze nem, a héját először. Megkínálom. Végül kellene valami, mert csupa ragacs lettünk. Van papírzsebkendője amit használat után bedob a pad mögé a földre. Itt már egy halom zacskó és papírzsebkendő hever. Voltaképp félig a szemét közepén ülünk. Előttünk valamicske tér és oldalt-mögöttünk, ahogy minden parki padnál, fehér hulladékhalmaz. Zsebkendők, zacskók, vizespoharak és palackok. Miért nem a kukába? kérdem, itt van mellettünk. Vahab legyint, teljesen mindegy. De hát látod, miben ülünk, ezt ti csináljátok. Veszi az eldobott zsebkendőt, kikeresi a halomból és a kosárba dobja. Aztán visszaül, továbbnéz. Van egy láncom, ma alkudtam rá egy ékszeresnél. Kereskedem, vásárolok, van mire, van mivel és élvezem, mert olyasmiket találtam, amiről rég tudtam magamból. Ez a láncocska is pont az, ami nekem a láncocska. Nekem szól. Itt sokminden nekem szól. Ez az egész város nekem szól és otthonom. Mehmed közönye és a 3 m² szoba pont az, ami nekem egy hotelből szükséges, elégséges és jó. Pont nekem szól. És most itt van Vahab, lila ingben, fessen és szomorú arccal. Holnap kezdődik a böjt mondja. Elmagyarázza mi az. Halk hangon beszél, szépen. Tiszteletet tükröz az arca. Nem szabad enni, inni egész nap, csak naplemente után. Sokáig, egy hónapig. Ramazan.

Fölöttünk lobog Törökország piros zászlója. Ez az egyetem bejárata. Őrök is vannak. Esteledik. Tudod, honnan van? kérdezi rámutatva. Sok katona harcolt és a vérük tócsájában tükröződött a hold meg a csillagok. Hallgatunk. Törökül beszél, egy-egy szót. Hold, mutat fel, most mondd te. Csillagok. Szem. Szemöldök. Kéz. Száj. Arc.

Meglátja a láncom. Van rajta egy Fatima-tenyér. Fordítva van, mondja, leveszi és kicseréli. Egy pillanatig meghajtom fejem, míg hátul összeér. Tovább néz, ugyanolyan szomorú szemmel, sötéten. Most már jó lesz mennem. Elköszönök. Másnap még találkozunk? És mikor találkozunk, elvisz rizset enni ajránnal, egy barátja ismerőse utcai asztalához, és akar venni egy parfümöt, amibe nem egyezem bele. A család... itt sok lány van, de nem tetszenek neki. Te más vagy mint a többi, mondja. Sok lány van neked itt, felelem. Kérlek ne menj haza Romániába.

Tudom, hazamegyek. Mondom, hazamegyek. Még néhány nap. Tudod. Akar jönni ő is. És ha felkereslek a városodban? Fogadsz? Igen, fogadlak... csak legyen itt életed. Ismét kérlel, otthagyom. Szürkülödik, nem jó tovább maradnom. Még maradj, kérlel, maradj még. Megyek a Fuat pasa szádja felé, sokáig nem nézek vissza. Utánam jön a szádig. Megyek, egy távolság után megállok. Itt van. Most ne gyere tovább, mondom neki. Ne gyere.

*

Isztambulban minden lépésnél van valaki aki udvarol neked, csak épkézláb legyél. Mint a szél, nagyon kedvesen, gyorsan és hamar túl is lépnek bármin. Ha öt percnél továbbmaradnál, mint amennyire figyelni bírnak, már máshol vannak és nem tartózkodnak ennek kimutatásától. Vahabot nem néztem utcai udvarlónak, nem ült egész nap a semmiben. A lézengő alakok inkább a kereskedők, akik a boltjuk előtt őgyelegnek, árusok; egy halvendéglőssel és egy szőnyegkereskedővel is találkoztam ilyennel séta közben. Mindig meghívással kezdődik, teával, és folytatódik, ameddig te is hajlandó vagy elmenni. De nincs mögötte tét a másik részéről. Ha jó – igen, s ha nem, az is jó, a mindennapjaiban kicsi sem változik ettől, eltelt egy napja. Ezt akarom itt kiemelni, Vahab mögött több is volt.







Isztambul I.4

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mindezek Taximban. A harmadik találkozás ugyanitt egy dobüzlet. Fehér Holdnak hívják az eladó srácot. Valamilyen fogyatékossága volt, már nem tudom mi. Talán remgett a keze? Kapok tőle sok zenét a laptopjáról, közte Erkan Ogurt. Fényképet is ad, eredeti méretet, vizet fotózott. Most van usb-m a képeimmel, cserélünk. Kipróbálom a dobokat. Van cserép és bőr, van amelyikhez erős ujj kell – általában csak erős, edzett ujjra szólnak. Csak a tablák érzékenyek a legkisebb pöccintésre is, illetve a hályogosok. Van csergődob is. Elmegy szendvicset venni, felét nekem adja.

Ugyanezen az utcán lennebb találok egy kirakatot ruhákkal. Ezek azok, amilyent akarok. Pont az a szabás, az az anyag, az a szín és az a méret. Tehát a gondolatok és álmok mindenkié: körbekeringenek és valakinél valósággá válnak. Itt vannak az én ruháim. Bemegyek, az árak borsoskák, de most meg tudom engedni. Nem sokat gondolkozom. Ha ez az – ez az. Nadrágot veszek főleg, mert Romániában sohasem volt rendes nekemvaló a legelegánsabb butikban sem. Ezeknek anyaga pamut és nézem a címkét, Nepál. Bő, szoknyának is jó, mégis nadrág, ugrani is lehet benne, mégse fújja fel a szél, ha fáznék, azt veszek alá, amit akarok, zsebe is van. Egy szó mint száz, tetszik, és az üzlet is, úgy, ahogy van. Találok egy fehér csontgyöngyből készült imafüzért 108 szemmel. Ez nem török, hanem buddhista, a török 99 szemből áll Allah 99 nevének tiszteletére. A 108-as szám Indiában szent, a teljesség száma. Mantrákat mondok rajta. Később időmérni használom az üldögélésben vagy az utcán, zsebemben.

Ami itt történt és amit itt vettem, abból évekig éltem-élek. Egy kicsi mozdulat is elég tágas tudott lenni, hogy mindig inspiráljon. Másik üzletben vettem azt a kék kabátot, amely még mindig megvan. Töltött pamut, ez is Nepálból, apró üvegkörökkel és sötétkék hímzéssel. Ha nagyapámat elképzelem, akkor ez a kabát tökéletesen hozzáillik. Úgy érzem, mintha ő adná fel rám. Meleg is, hideg is, ahogy kell. Nyári kánikulákat ezzel vészeltem át, ugyanúgy a kolozsvári telet. Isztambulban nekem érdemes kereskedni, adni és venni, keresni és találni. Ez különben is kereskedő-ország, kereskedő-nép és kereskedő-város. Ért a kedvességhez, hát ezt könnyen találtam itt és könnyen is tudok mit kezdeni vele. Ők is velem, mert midnenhol szívesen fogadtak.

Az autópálya mellett érdeklődöm valamiről. Egy embert szólítok meg. Elmagyarázza aztán azt mondja, inkább megmutatja. Velem jön, azaz én vele, útközben elhaladunk egy pereces mellett és vesz. A török perecet én hívom így itt, külön neve van ennek az édességnek, valójában pánkótészta cukorba és olajba áztatva. És 35 fok melegben árulva. Nem tudom megenni felét se. Odaadjuk egy kéregető gyereknek – ilyen is van bőven. Kéregető felnőtt kevesebb. A felnőttek nem járnak körül, hanem leülnek valahova és kitesznek egy tárgyat, egy zsebkendőt pédául, amiből világosan látszik, hogy adhatsz nekik. Ha járnak, kevesen és többnyire nők. Többnyire gyerekkel. Én gyorsan lépegetek, a fiú mellettem könnyen, azért sétálósabb. Nézek körül és már rohannék is át a kocsik között, amikor visszatart a kezemnél: Ne siess. Nem félsz? Aztán együtt megyünk át. Mesél a családjáról, aki máshol lakik. Ő Isztambulban dolgozik egy varrodában reggeltől estig, mondja az órarendet, az órákat és amit varrnak. Angolul beszélünk, ő keveset tud, abból próbálok érteni. A többit kitalálom.

 





Isztambul I.3.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Megyek az utcán – az isztambuli történetek így kezdődnek. És van, a sokmillió (itt nincs túlzás) ember közt egy. A sokezer üzlet közt egy, ahova most belépek. Kitéve kövek, gyöngyök, és villák is, mert ebből meggörbítve karperec lesz. Bent van a műhelyben. Vastag szemöldöke van, tiszta Mála, csak ő férfi. Erős kék szemei vannak és erős szája. Tömzsi, alacsonyabb. Rögtön meghív teázni. Fűzök neked egy karkötőt. Jókai magyar nábobjából tudom, néhol ez elkötelez. Ha nem is, mert 21. század és turista vagyok, a háttér akkor is hasonló. Úgyhogy azt felelem, rendben, oda fogom adni a barátomnak. Azért elkészíti. Ragyog az egész ember és azt sem tudja, hova forduljon a nagy kedvességtől. Festő vagyok, mondom. Meg akar hívni másnap ebédre, nem fogadom el, vissza sem utasítom, csak nem megyek. De délután igen, meglepetésből. Kurd, az apósa a nagy Bazárban árul. Egyszer találkozunk is és meghív a boltjába a bazárba. A kurd szeretettel beszél Romániáról, akar menni oda üzletelni és nagy, tágra nyílt szemekkel kérdi tőlem, mit gondolok, érdemes? Persze, felelem, olyan ember kevés van Romániában, mint te. Nincsenek olyan kövek, mint nálad, nincs az a kínálat, főleg pedig nincsenek olyan árak. Ha ezzel az árral és ezekkel a kövekkel mész, jó üzletet tudsz kötni. Veszek tőle egy ékkő-láncot, nem vagyok ásványszakértő, tetszik a kő. Talán tényleg lapis lazuli, ha nem az, az sem érdekel. Szeretem a súlyát, az anyagát, igazi kő, ez a lényeg. Egyszerű madzagra van összefűzve, ez is megfelel. A kő a lényeg. Fel sincs nagyon dolgozva, félig van formája, félig brutális. Amikor a nyakamra teszem hűvös és húz, jobban vagyok tőle, érzem a földet, érzem, mi az a kő. Jócskán alkuszom az árból és utánam hagyja. A láncai között kevés van ilyen, a többi másik kő, vagy kövek és fém keverve, csicsásabbak. Ez itt pont rám várt. Boldog. Én is. Azt mondja, volt egy román barátnője. Nagyon szerette, még most is.

 

Megyek az utcán – másik bolt. Egy fémróló felengedve, kitéve semmi, az ablak az egész falat kiteszi, odabent egy férfi tekercseket bontogat. Régi bőröndből szedi elő, egymás mellett rengeteg tekercs. A férfi negyvenöt körül lehet, fehér hajjal és hegyes cipővel, amire fent görbe és hegyes orra válaszol. Fehér ingben, az itt szokott élére vasalt nadrágban szíjjal. Gyűrűt visel, nagy pecsétgyűrűt. A tekercseken japán tusok: tájak, emberek, vonal és folt egyaránt. Belépek. Maradhatok. Kiderül, egy franciaországi nemesi családtól szerezte őket, meghalt a nemtomki, utód, örökös, aki folytató lenne, és el kellett adjanak a holmiból. Ő elég olcsón vette – eredetiek. Életemben akkor látok először ilyen tekercset. Eddig a könyvtár reprodukcióit láttam. Most a különbséget is a kettő között. Van egy egyszerű kép, egy fa és alatta egy ember. Csak ennyi, de érzem, látom, amint fúj rajta a szél, pedig nincsenek repülő levelek és vonalak körös körül. Olyan könnyű, olyan semmi. Az ember ki-kinéz, nemsokára megjelenik egy lány. Művészetire jár, egy füzettel jön. Mutatja rajzait. Hamarosan elmennek majd a baráti körbe, a lány barátai, itt az egyik közeli kávézóban. Nézem az embert, nézem a lányt. Közvetlenek. Nézem a rajzait. Színesek, erős színekkel, élénk vonalakkal, zsírkréta. Nálam most semmi, amit mutathatnék. Inkább a tekercseket nézem. Némelyik finom szöveten van, apró pasztellmintáson. Másnap még ott lesznek, mondják, dél körül. Visszamegyek, leeresztett rólót találok.

 





Isztambul I.2.

 

 

 

 

 

 2

 

Leutaztam éjjel Bukarestbe. Az állomáshoz közel megkaptam a társaság irodáját. A főnöknő saját kocsiján vitt a buszig, amely máshol dokkolt, jó messze. Rábízott az utasfelügyelőre, egy nőre, aki rendesen indulást és megállást bejelent, akihez szólhatsz és aki osztogatja az úti uzsonnát, amely a társaságtól jár. Egyedül megyek? kérdezték. Majd segíts neki kapni egy szállodát, mondta a főnöknő.

A határnál igazoltatnak, Törökországba útlevél kell és fizetsz pénzt a belépéskor. Mikor másodjára megyek, már csak útlevél kell. Éjfél körül az átkelés örömére a busz megáll az egyik közeli fogadónál. Meghívnak egy csorbácskára, jó paprikás is. Kettőkor tesznek ki a központban, az egyetemhez közel. A nő addigra beszélt körül és azt mondja két embernek, akik zsákokkal szállodát keresni mennek, keressenek nekem is szobát. Kb. egy szinten volnánk pénzbelileg, vagyis a minél-olcsóbb kategória. Az emberek kocogtatnak helyről helyre és mindenütt tele van, vagy nagy az ár. A tulaj mondja törökül, ők fordítják románra. Végre az egyik 10 eurósnál megállapodom. Kapok egy szobát, alább nem hagyja mert kétszemélyes. Van hozzá kulcs és villany, meg törökbudi. Előbb elvégzem az aznapi gyakorlatokat és hullafáradtan alszom el. Tudom, nem fogok ittmaradni. Két hetet akarok ülni és ahhoz olcsóbb helyet keresek. Másnap reggel felkelek, azaz már ötkor költenek a müezzinek 26 felől, ha a meleg nem költött volna fel vagy ha a ventillátorok.

Először is fizetek és keresek a közelben valami kaját. Strasbourg technika, hogy ne aludjam el. Hátamon a zsák. Nem eszem sokat, mert ez nehezít. Egyszer legyen hely. Egyszer pedig sétálok, körös-körül. hotel felirat annyi van, mint sültkukorica az utcaszélen, vagyis jó sok. Különben emberek ülnek ugyanott és isszák a teát. Nahát, ez jó közvetlen egy világvárosban. Úgy mozgok, mintha mindig itt lettem volna, vagy mégse, mert nem untam még rá. Dél felé, mikor már el is fáradtam, a Fuat pasa szádjában meglátok egy Hotel feliratot és a hely elég lerobbant ahhoz, hogy olcsónak reméljem. Az ajtó nyitva, előtte nők plüsspokrócokat árulnak. Itt is tíz eurót kér, aztán lealkuszom nyolcra. Van egy szobám, kulcsa van, semmi egyebe nincs. Na jó jó, van benne egy ágy és egy asztalka, és négy szeg az ajtón. Meg egy ablak tulipános fehér függönnyel. A területe? 3 m². Az ágyon kívül ki tudom nyitni az ajtót. És elmenni az ablakig. Van fehér lepedő, kettő. Többel úgyse lenne micsinálnom, mert reggel fél ötkor 30 fok van. Csak hajnalra hűl le annyira, amennyivel el is tudok aludni.

Első ottlétemkor minden irányba jártam, ameddig a lábam egy nap vihetett. Mindenhová gyalog. Nagyon forgalmas részek vannak, egy hatalmas autópálya, amely mellett a part asztalnyi kövein halásznak vagy fürdenek. Bankszakember kosztümben teát szürcsöl az utcakövön, mellette az aktatáskája. Beszélgettem a koldusokkal szótárból. Az persze első napokban nem volt, de mindjárt vettem. És mert akartam valami nagyon törököt, egy verseskötetet is, attól a költőtől, akinek nyelve legegyszerűbbnek tűnt. Megkérdeztem a lányt az üzletben, ki az ők legszeretettebb költőjük






Isztambul 2009-2010 1

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Legjobban a képek beszélnek róla. Akvarellmázgálásokat és fényképeket is készítettem, ezekkel együtt is csak tizede-hetede lehet ott annak, amit kiemelhetnék belőle.

A grafikus járt itt télen. Most azt gondolhatni, érte jöttem? Neeeeeem... nekem a grafikus ő, ő maga, nem keresném egy olyan helyen, ahol nem voltunk. Mi, ketten. Hanem mert tudom, hogy kiegészítjük egymást. Amerre ő jár, az nekem is jó út. ígyhát kipróbáltam. És működött.

A legjobb dolgok abból sültek ki, mikor nem tudtam, miért. Csak úgy. Nem volt egy adott cél, vagy hiány. Igazából véve fogalmam sem volt, miért megyek és most sincs. Csak.

 

Augusztus 7-ig leadtam minden egyetemi papírt és rendben voltak. A Jugendsherberggel nagy szerencsém volt, mert a szálloda nyugtájával igazoltam, hogy megérkeztem Saarbrückenbe 22-e előtt. Erre még hazainduláskor gondoltam és elmentem külön a szállodába kikérni. A HBK titkársága nem ad ki ilyen lapot. Ott csak a Scheine van, a kimutatás, hogy jelen voltam az órákon. A titkárnőnek mondtam, milyen lapok kellenek, ő úgy rendezte, amint kértem. Itt általában kevesebb papírmunka van, az Erasmusnál pedig még a dátumok is számítanak. A lezárás dátuma például nem lehetett az elutazás utáni, vagyis biztosan végig maradtál. Amikor ezeket leadtam, vele együtt a vonatjegyet is. Itt nem számított, hogyan jöttem haza, mert ezt a suli nem fizette – hanem a dátum. Tehát valami papíros módszerrel kellett hazajönni, hogy igazolhasd. Ha az ismerősöd hoz haza barátságból a kocsiján, az nem elég, mert nincs róla papír.

 

Ezután neten foglaltam egy helyet az egyik bukaresti társaságnál busszal Isztambulig és vissza. Most volt pénzem és azt mondtam, ha nem megyek el, akkor a pénz megy el, zsíroskenyérre és egyéb ilyen hétköznapi dolgokra. Hadd engedjem meg magamnak egyszer ezt a luxust! hogy nem tudom hova és miért megyek. Csak úgy. Nagy költségekbe így se vertem magam, nem ezt kerestem, habár nem is futottam tőle. A busz viszonylag olcsó, most 400 pénz lenne oda-vissza, ez nem sok ekkora távolságra. Aludni meg, gondoltam, hálózsákkal akár az ég alatt is lehet ilyen melegben.

 

 

 

Még volt okom. Magamat is kerestem ezzel az utazással. Igen, most mindennek vége, hazajöttem Romániába – és? majd államvizsga igen, de az már csak a suli vége. A saarbrückeni üveges üres műhelyben ülve azt gondoltam: csak láthassam azt a sárga fényt, ami Romániában van. világosan kitetszett ott, a magányban, hogy értelmetlen az életet lehetőségek nélkül, kihasználatlanul szaladni hagyni. mi, akik mind otthon vagyunk, ahol annyi találkozás van, mi, akik tkp. nagyon akarunk találkozni mert nagyon szeretjük egymást, miért toporgunk tehetetlenül? nem értem.

Aztán amikor Romániába beléptem az első levegőszippantással visszajött az összes addigi romániai hatás. Rájöttem, kezdtem, nekem itt nem jönnek össze a találkozások. Rövid európai utam alatt, Saarbrückenben és Saxon-Sionban sokkal több ember talált rám és több nekem szóló élmény. Az első, ami a határon innen velem történt, az volt, hogy felpuffadt a gyomrom. Más a levegő. Ugyanattól az ételtől ott jól voltam, itt meg belebuknék a földbe. Tudtam, hiába van a grafikus ugyanebben az országban, most sokkal távolabb vagyunk egymástól mint ott. Mert nekünk az a hely adatott találkozni, és nem más. Ennyi a felület amit a világegyetemtől kaptunk ezúttalra. A többit erőltetnénk. De nem fogjuk persze. Itt – itt nincs találkozás. Nem tiltakozom ellene, nem futok utána, csak valahogy nem jön össze. És ahogy telik az idő, egyre és egyre távolabb van. Egyet tehetek: én legyek közel az úthoz. Akkor, aki rajta van, megtalál.

 


magyar népmesék és házasság

 

mindig visszajönnek. én nem népmeséknek tekintem őket, csak mint tényt nyugtázom hogy a nép mesélte – de ezek nem mesék. nem lehet egy mesét évezredekig mondani; amit évezredekig tudnak mondani, abban nem mese van hanem valóság. ekkora szellemi pazarlás nincs, kitalált történetekre az elmékben ezerévek nem mennek el. ha ekkora figyelmet kaptak, ha kuruc-labanc csaták alatt, a juhokkal az esztenán, tatárok elől menekülve, 45’ pincéiben, a szárazság éhségében, bukaresti szolgálaton és külföldi elvándorlásban sem felejtődtek el, akkor lennie kell bennük egy valóságnak amely a krízisek idején is érvényes – sőt túléltet.

nyilván nem fogom elővenni a térképet és a világban keresni az égigérő fát – még akkor sem ha a mamutfenyők több száz méterre nőnek. vagy egy palotát amelyet a technika már képes alma méretűvé csomagolni, mint a tudást az okostelefonban. a történetet nem itt kell keresni. ezek szellemtörténetek, nem úgy hogy csak a keveseknek szólnak, hanem a szellemtörténetnek azok a részei amelyeken mindenki keresztülmegy. éppen ez a lényeg bennük: mindenkire érvényesek aki csak nekiindul az útnak, keresztülmenni az életén.

több mint mitológia. a mitológia is valóságból nőtt ki – megélt, tapasztalt szellemből. nem értelem, nem logika, hanem valóság. mindig ez történik és mindig ugyanígy történik. bármennyi változat is van – én magam több mint kétszázzal kezdtem csak gyerekkoromban – a lényegi történet mégis ugyanaz:

mind a kétszázban megismétlődik hogy adott egy hős – aki még nem hős, csak egy a saját fajtájából: vagy szegény-gyerek, vagy királyfi. a történetnek mindegy: akár szegény, akár király, ki kell lépnie abból a minősítésből amiben van, és bele kell lépnie a névtelenbe, ahol még Senki, azaz Nincs Neve. egy vándor, utazó. a helyzet amibe született még nem teszi őt azzá akivé válni akar. az első lépés: ott kell hagyni, teljesen mindegy mit – mindent.

ez van a világon minden gyakorlatban. akár buddhista szerzetes, akár zen, akár harcművészetekben tanítvány, akár fizikus-kutató, akár csak a megélhetés kell – mindent ott kell hagyni, hogy azzá váljon aki. ez nem azt jelenti hogy megtagadja. de az első elem: a távolság. amikor kendōra jártam, azt mondták, a távolság a kendō lelke. a kendō a távolságról szól. a zen a nem-ragaszkodásról beszél. a buddhizmus szintén. és amikor ezt teszi, mindegy mi volt azelőtt – mert a korábbi helyzet attól a ponttól számára, az ő útjában érvénytelen. háta mögött hagyta. ahogy jézus kiment a pusztába. ahogy gautama ki a palotából.

az elinduláshoz a hős attitűdje a legfontosabb: minden lehetséges. nemcsak körülötte, hanem vele magával is, és neki magának is, mint cselekvés. nem mintha már képes lenne rá – tudja hogy még nem – de készen áll rá hogy bármit megpróbáljon. bármit, a szíve szerint. tehát egy SZABAD ember. még akkor is ha tények szerint még nem, ha tények szerint még a legkisebb az apai házban vagy a faluban. de szabad önmaga számára, szabad a szívét követni. nem másoktól kér ehhez engedélyt.

 

vannak részletek amelyek beszöknek, különböző változatokból: például anyja keserves sírása, a háttér visszahúz. vagy királyapja aki medve képében eléje áll a hídon hogy próbát tegyen vele. testvérei csúfolják, a hőst senki sem látja benne. az ’otthon’ nem egykönnyen enged el. másik részlet, már az elején, az elmét teszi próbára: neki nem a működő, a jónak látszó fényes és erős kardot, hanem a rozsdásat, és a kehes gebét kell elkérnie. még előtte segít egy öregasszonyon vagy öregemberen, akik szintén valamilyen jelentéktelennek látszó dolgot kérnek tőle – vagy kérniük sem kell, mert a királyfi/szegény ember gyereke saját magától megteszi. ezt az attitűdöt a zen is ismeri. maura o’halloran írja naplójában, valahányadik hónap után amelyet észak-japán egyik soto kolostorában töltött: nincs fontosabb lény a másiknál. én nem vagyok fontosabb mint a legcsekélyebb rög vagy bogár, és ő nem fontosabb mint én. nincs megkülönböztetett tisztelet a lények között. ezért egyforma figyelemmel és odaadással végzendő minden cselekvés, legyen az fontos vagy jelentéktelen a számontartásban. amit a királyfi/szegénygyerek tesz, nem a szociális munkának való megfelelni akarás. itt nem az öregek megsegítésének reklámozásáról van szó, vagy arról hogy ezáltal kéne szembenézni az elmúlással. ezt már megtette akkor amikor készenléti állapotba helyezkedett.

a hős állandóan egy nulla pontban időzik, ahonnan bármerre kimozdulhat. ez a minden lehetséges. és ezért ő a hős, ezért lehetséges neki elindulni – mert készen áll. az üresség azt jelenti, készen áll a mindenre. ezért mondják a népmesék hogy szegény gyerek, vagy legkisebb. ez a kettő van legközelebb a nullához. de ne ugorjunk messzire, ismerős ez az evangéliumból is: az Isten országa a lelki szegényeké. vigyázat! jézus nem testi szegényeket, vagy csak úgy, szegényeket mond. a lélek az első, itt kell először szegénynek lenni, vagyis semmivel sem rendelkezni. semmilyen minőséggel, minősítéssel, a zen/buddhizmus/jóga úgy mondaná: mentális tárgyakkal. a történet azt is elmondja hogy ehhez nem kellett 10 év akadémiát végeznie – ezzel a képességgel az ember veleszületik. hogy mikor használja, megvan-e rá a bátorsága, ez már személyenként változik. ehhez nem képzés, hanem bátorság kell. a hős szerep nagyban bátorság kérdése. és a bátorság egyik meghatározása az hogy mersz hallgatni magadra; akkor is ha erre nincs külső okod. jézus megfeddi hallgatóit, amikor azt kérdi tőlük: tudtok olvasni az évszakok jeleiből és az idők jeleit nem ismeritek? magyarán: eszet adott nektek az Isten és ti mégis külsőkre tátjátok a szátokat, máshonnan várjátok az igazságot, „valaki mondja meg” – hát mi van veletek amit ti kaptatok, amit ti tudtok magatoktól, az nem jó?! minden mást igen, de a bennetek levő Lelket azt nem?!

ne felejtsük el hogy a szent szövegekben a Lélek nem a kiskáté szerint gondolkozik. ozeástól azt kéri hogy vegyen feleségül egy prostituáltat, a gyerekeit hívja nincs-irgalom és nem-népem-nek. a sokat idézett részben, amikor Illés a barlang előtt áll és az Urat várja, elvonulnak az elemek de egyikben sincs az Úr szava hozzá – hanem a végén jön egy kis szellő, és Illés akkor befedi az arcát. amikor az angyal leszáll Máriához, akkor szintén olyasmit jelent be neki, ami a világ szemében nem szent, hanem botrány: ha József nem hiszi neki el, megkövezhetik házasságtörés miatt. a kegyelemben Mária mégse kérdi mi lesz vele, a kegyelem velejárója ez a bizalom. más kérdése van. Isten sohasem abban a csomagolásban jön amiben várják. és a baj az amikor a képzések 99%-ban csomagolásokat tanítanak – nem Lelket. a Lelket nem lehet tanítani: ott fúj ahol akar, nem tudod honnan jött és hová megy. ez áll arra ami a Lélektől születik. márpedig: újjá kell születnetek vízből és Lélekből.

 

ezek többezer éves történetek a Lélekről. és a mesékben is többezer éves történet van ugyancsak a lélekről. hogyan működik, hogyan jelenik meg, nem kiválasztottaknak, hanem mindenkinek. nincsenek kiválasztottak. a Lélek mindenkiben ott van. csak nem mindenki hallgatja, s ha meghallja, nem mindenki mer szerinte cselekedni. ez különbözteti meg a hőst a nem-hőstől: ő igen. története csak annak van aki a Lelken, saját sugallatán elindul – el mer indulni.

és ahogy a történetben mindenütt megjelenik: ez az elindulás elég bolondul néz ki, annak tűnik. csupa értelmetlen dolog, csupa olyan csekélység amelynek még nincs meg a célja, amiről még nem tudod hova tedd. de a gyerek nem kérdezi, minek, csak teszi. rozsdás kantár kell? akkor rozsdásat választ. a sovány csikót? akkor azt. egyáltalán nem lehetetlen – hát megerőltető neki hogy higyjen? kér valamit tőle ez a hit amire ő nem képes? a mese fantasztikusnak tűnik, de ha megnézed, a királyfi vagy szegényfiú tulajdonképpen nem varázsló. ő csak egy ember aki hisz, mer hinni. a sárkányokat nem ő teremtette, és neki magának nincs varázsereje, a segítőitől az erőt a hitéért, az alázatáért, a mindenre kész ürességéért kapja. ha van is némi képessége, ezt másoktól kapja. amikor elindul, akkor éppen olyan mint te meg én, egy ember akinek még nincs meg a helye a világban.

az elindulással már ma is problémák vannak, nemcsak gyerekkorban, hanem akármikor amikor ennek szükségszerűen meg kell ismétlődnie. az ember folyton úton van, párhuzamosan azzal hogy otthon is van. és nem akarják elengedni, akármennyit üvölti a magnó, vagy a pszichológiai szemlélet hogy „engedd el”. ez ilyen elméleti-utasítás szerint a környezetnek nem megy. és tulajdonképpen a mesebeli hős sem vár a környezetre. sosem engedték volna el – de nem is kérte. elment ő magától. a környezet csak akkor szembesült vele hogy nem tartható otthon. az ember, a tudat, nem cövekelhető le, nem tűzhető oda rajzszeggel vagy gombostűvel mint egy kifogott gyönyörű lepke – a gyönyörű pillanatokat nem lehet albumba arhiválni, mert azok csak a halott képeik. és mikor már elment, a történet elfelejti, honnan. róla szól, nem párhuzamos közvetítés. attól a pillanattól fogva hogy a hős kilép a kapun, a történet is kilép vele együtt. nem érdekli hogy mennyit sírt vagy nem utána még az anya, hogy a királyt az aggodalom felveti a falra vagy sem, hogy a bátyjai mivel töltik napjaikat a kudarcba fulladt első próbálkozás után. mindez nemcsak narratívából. valahol mindig az a legérdekesebb, aki megpróbálja. mindig azé a történet aki egy lépéssel tovább tud menni. mintha, kissé kegyetlenül, a mesét nem a hős, hanem a megtett út érdekelné. mindegy ki a hős, csak legyen meg az út. az út csinálja a hőst – aki végigmegy rajta, abból lesz ember.

kortárs krízisek közül az elsők az elindulás körül vannak. mindkét oldalon. a hős amíg rászánja magát, amíg abba az üres állapotba kerül hogy el mer indulni. amíg olyan alázatos lesz hogy neki az öreganyó és a kehes ló is önmagával egyformán fontos. az otthona a másik oldalon, amikor el kell fogadnia hogy valaki kilép – és egyelőre a névtelenben marad, neve majd csak akkor lesz ha visszatér.

 

 

 

és hol nem hibázik a hős? a történetnek sok változatában megbízik valakiben, csak mert az elméje igazolja annak pozícióját: „de hát apám embere”, vagy „az udvar embere”, „ismerem”, „otthonról jött”. hiába mondja neki a lova hogy ez nem az az ember. jóhiszeműen maga mellé engedi és pórul is jár – a szolgája lesz annak akiben megbízott. így csap be az elme. a történet végig igyekszik a szemedbe vágni azt hogy a külső, a látszat csak egy nemlétező visszatükrözés, amin ne indulj el. hogy mi az igazság, mi van valójában azt máshonnan kérdezd. honnan? éppen ez az, az igazság forrásai gyakran azok a lények amelyeket nem néznek annak. a ló, a méhek, a hangyák – az igazság jöhet onnan ahonnan a legkevésbé várnád. és talán egy másik törvényeként a történetnek felírható hogy ha egyszer kaptál egy forrást ami az igazat mondja neked, akkor ne légy hűtlen hozzá, bízz meg benne. mert a fiú hol hallgat a lovára, hol nem. amikor nem, akkor a saját bőrén kell viselnie a következményeket. ennyit a karmáról. büntetés nincs, csak azt kapja, amit csinált – a folytatását. ez egy másik megjegyeznivaló a történetből: vigyázz! nem csak a kezdet, a folytatás is tiéd, a befejezéssel együtt. csak olyan kezdetet csinálj, aminek a folytatását és a befejezését is akarod. el bírod majd viselni? ezt kérdezd meg magadtól mielőtt belelépsz. persze az illúziók miatt a hősnek gyakran fogalma sincs arról hogy milyen kezdet milyen folytatással és milyen véggel jár – nem látja a teljes folyamatot. a folyamat más néven az Idő, mert aki a teljes folyamatot ismeri, az tudja az Időnek az elejét és a végét. ezek az öregek, illetve a táltos lények, akik közlekednek a szellem világában. ők meg tudják mondani hogy miből mi lesz, illetve mi miből lett.

ezek az elemek fokozottabban ott vannak az Ezeregyéjben, ahol a mágikus átváltozásokra rengeteg a példa és a felismerés képessége kulcsofontosságú. ha a királylány nem ismerné fel hogy a szamár vagy majom mögött egy nemes uralkodó lelke van, a póruljárt királyfi maradhatna állati bőrben mígcsak az éve kitart. ha Dzsúder-ben Ómárnak nem lenne súgója akkor nem tudná hogy a tűzvarázslók palotájában csak a fehér kövekre szabad lépni, a feketéken halál fia. a magyar népmesék elemei persze azé a világtájéi amelyből kinőttek: erdők, ló, égigérő fa, király és ég vannak bennük. nem sok játszódik egy épületben – az épületből, mint labirintusból amely rejti és védi, csak a lányt kell megszöktetni majd.

de a felismerés mint képesség ugyanolyan fontos. a hőst megintcsak nem képezték ki erre – magyar változatban a hősnek nincs jártassága a mágiában; itt a felismerés képessége az alázatból fakad, egyfajta képlékenységből hogy saját magára és arra, aki eddig segítője volt, hallgasson. itt-ott mondja a szöveg hogy ’rosszat sejtett’, ’nem fűlt a foga hozzá’, szóval elejt egy-két szót arról, ami a szívben van, arról ahogyan a felismerés működik. a fiú megérzései legtöbbször beigazolódnak.

van egy másik fontos elem, amiért ezt az írást elkezdtem, amiért a történetet újra elő kellett venni, mert kiaknázatlan részek vannak benne: a nő. aki valamiért mindig királylány. akár szegény ember gyereke, akár királyfi a fiú – a lány, az mindig királylány. nem a szomszéd lánya, nem „egy” lány, hanem királyi, vagy tündér. másik: nincs a földön. vagy az alvilágban vagy az égi világban kell keresni. harmadik: nem egyedül él. hanem a sárkánnyal. hogy milyen a sárkánnyal élni, arról őt magát kéne megkérdezni, de a történet ezt nem teszi meg. ez misztérium marad, ahogy annyi minden. a történet csak azt mondja el amit te, mint utazó megtehetsz. a cselekvés szempontjából íródott, nem pedig atlasz a másvilágra. nem tudást akar közölni veled, nem informátor, nem az egészben eligazító, csak azt mondja el amire neked, mint hősnek, a túléléshez, továbbjutáshoz feltétlenül szükséged van. hogy hány mesterfogása volt a boszorkának, vagy banyának, hogy mit jelent tulajdonképpen a sárkány, hogy hány napig tartott felfelé vagy lefelé az út, hogyan lett a kastélyból alma, stb. ez lényegtelen a cselekvés szempontjából. ha ezt tudod attól még nem tudsz többet tenni. a történet – mese – azt mondja neked el, amit abban a pillanatban, amikor elveszettnek és kétellyel telinek érzed magad, fontos tudnod. a buktatókat és a kimászást belőlük. mert ez a lényeges, nem? buddha a nyílhasonlatot használta: mindegy ki lőtte beléd és milyen hosszú, egyszer szedd ki és gyógyítsd meg magad. aztán ráérsz kérdezősködni. hát ilyen elsősegély a mágikus történet is, ami a mese.

ma szétment kapcsolatokról beszélnek, a statisztikák válást mutatnak, de a baj még előtte kezdődik: nem is létezik kapcsolat. a történet tudja a lényeget: a lánynak utána kell menni. ennyi az egész. addig amíg nem éri el, addig „lány”, addig amíg nincs általa megéreintve, addig ez a minősége, mert a történet a fiú története, az ő szempontjából halad – és miután megérintette és magával vitte, az asszonya. teljesen mindegy hogy ez egy egyszeri nagy életút vagy minden nap újrakezdődő apróságok sorozata: a nőnek mindig utána kell menni, különben nincs kapcsolat. és nem a lány megy a fiú után, hanem a fiú megy a lány után. ahogyan a természetben nem a fű nő akkor amikor a földművesnek rá kedve van és „nem szüretelnek tövisbokorról szőlőt”, nem szedsz télen fügét. a fűnek utána kell menni, akkor amikor nő, a fügefa alatt akkor kell ottlenni, amikor a gyümölcse érett, a szőlőt meg kell metszeni és kapálni; annak ami nő, női elem, a férfi megy utána, le vagy fel, ebből a szempontból mindegy: oda kell menni ahol ő van és vele lenni, ezzel kezdődik. de ki van ma a földön? ki van ma a lánnyal akit szeret? ki tölt vele reális időt? holott a nő egyebet sem akar minthogy vele legyenek. évezredek alatt az európai kultúra valami megnyomorító absztrakcióba fordult ezen a ponton: a nőtől elvárták hogy a férfi által nélküle kitalált programba/elvbe, mint egy prokrusztész-ágyba, beleilleszkedjen és a sikeres illeszkedést nevezték erénynek. ami olyan iskolapéldákhoz is vezetett, mint a viktoriánus fűző, de olyan kevésbé emlegetettekhez is, mint az amikor a nők csak ülnek az asztal sarkán a társaságban ahol a férfiak osztják az absztrakt elméleteket, és nekik legfeljebb annyi jut hogy kávét hozzanak az asztallapra.

a történet elmondja hogy együtt kell a visszafele utat megcsinálni – és a lány a fiú útjának értelme. ő van az út végén és nélküle nincs értelme visszatérni, érte indult el. nélküle visszatérés sincs – a lány nélkül a fiú nem tudna győzni azokon a varázserőkön amelyekkel addig a nő együtt élt. a varázslat mindig a nő oldalán van. és a lány, ha a fiúval akar menni, akkor önként megengedi neki, hogy használja ezeket. a mese nem mondja el, hogyan is élt együtt a nő a sárkánnyal. a fiú nem tud együtt élni a sárkánnyal. a fiú csak meg tud küzdeni vele. a nő képes arra hogy együtt éljen. és ezért meg tudja kérdezni és meg tudja mondani aztán a fiúnak, ha akarja, hol a sárkány ereje. azért hogy az majd a fiúé is, a kettejüké legyen. a történet törvényei szerint a legyőző nem megsemmisíti a legyőzött erejét – már akkor tudott róla hogy energia nem vész el csak átalakul – hanem megkapja azt. úgy ahogy a mondában lehel kupán vágja a császárt hogy azt mondhassa neki: szolgám leszel a másvilágon! némely történetben ez képileg úgy jelenik meg hogy a fiú tarsolyába teszi a sárkány nyelvét, fogait, körmeit.

 

 

 

 

 

 

 

az utánamenés egyetemes követelmény. utánamenés a sámán és a gyógyítás lényege. oda kell menni ahol ő van. máskülönben nem tudod megérinteni. máskülönben nem tudod meggyógyítani. máskülönben nincs kapcsolat. de tudod-e hol van a másik? meg tudod kapni őt egy szellemvilágban? nem ezért kell a ló? nem ezért kell a történet maga? nem ezért kellenek a segítők? a fiúnak mindenki súg hogy eligazítsa. találd meg a másikat. indulj el – és találd meg. ismerd fel. ez is ott van, sok változatban a három királykisasszonyt lefátyolozzák és a fiúnak meg kell mondania, melyik az igazi. felismered? felismersz? ez mindig a fiú kérdése. a történet szerint sosem a nőé, sosem a lányé – sok történetben a lány az aki az elbújt fiút a sarka körül perdülve becsukott szemmel is meg tudja találni a világ bármely sarkán. csak elkiáltja magát: itt vagy! ott vagy! és a fiúnak elő kell jönnie. akkor tud elbújni mikor saját tetteinek következményébe rejtőzik: a halak, a róka, a hangyák akiken segít, bújtatják el saját birodalmukba – itt a királylány már nem találja meg. mert ez már nem a fiú ereje – ez már az állatoké, akik felvették maguk közé. a történet szerint tehát a felismerés és megtalálás nem a nő kérdése. a nő nagyon is tudja hol van a másik. a sárkány is tudja: „még amikor anyád méhében egy borsószem voltál, én már akkor tudtam hogy mi megverekszünk”. itt a fiúnak kell eligazodnia, és a történet, a beavatás, felnőtté válás pont arról szól hogyan igazodjon el azokban a világokban amelyek nem az övé: a nő, a sárkány, az erdő világában. ezeknek tudását, ennek képességét, ezt az erőt magával kell vinnie vissza a földi világba, hogy uralkodhassék – hogy teljes életté váljon.

utánamenés a jó pásztor. de ki meri átélni a bűnös kísértéseit? mert könnyű spirituális tudással a vállat vonogatni, könnyű ebből a tudatállapotból megoldottnak tekinteni azt a helyzetet amivel a másik küszködik – de az igazi kérdés ott van hogy ott, abban az állapotban, azzal a tudással, azzal a torzulással és gyengeséggel, amivel ő most rendelkezik, hogyan másszon ki. hogyan léphet Ő – nem te, vagy nem a mester – hanem Ő, tovább. olyat kell neki mondani hogy ő is értse. nem fellengzős igazságot, hanem a saját nyelvén. úgy hogy azt ő is használhassa – azzal a képességgel, aki most ő.

utána ment a sámán a léleknek, aki beteg volt, vagyis aki nem akart a helyén maradni. mért nem jó neked a testedben? mért akarsz máshol, másvalaki lenni? ismeretlenek ezek a kérdések? dehogy. ma mindenkihez küldhetne az ég egy sámánt. és a fiúnak a lány után kell menni. annyiszor és mindenütt, ez a kérdés véget nem ér. a hálószobában, a karjaiban, amikor a nő fizikai közelségben van, de a lelke máshol. utána tud menni? az időben, a konyhában, a mindennapokban, amikor a tejet önti és az edényt mossa, de közben már távolodik. ott van a férfi? érzi hogy a nő megint az alvilágban vagy a mennyben van – átköltözött? utána megy? tudja, hogyan? mindenekelőtt: észreveszi, hogy már megint nincs ott? nem véletlenül nevezték a régi nyelvben a szeretők egymást ’madaram’-nak.

a nő gyógyul amikor a férfi képes őt lehozni – vagy felhozni megint, vissza, a saját világába. amikor a nőt kiüldözik testéből – mert már megint nem jó a teste úgy ahogy van, azt hiszi, és a férfi utána megy és az öleléseivel elmondja neki, hogy de igen, tökéletesen jól van. ez egy visszahozás. ugyanúgy visszahozás amikor az elméjébe is utána tud menni – sokkal nehezebb – és képes megérteni a logikát amivel a nő kénytelen gondolkozni, mert a nő az aki az anyagban teremt, hát kénytelen az anyag következményeivel számolni és a férfinak is ezt a bölcsességet adhatja át. a nő tudja hogy amikor az utat építik, abból nem csak út lesz, hanem a forgalom letaposást és változást hoz. a nő tudja hogy a folyamatnak idő kell, hogy nem lehet siettetni. az időpontokat nem lehet meghatározni, mert azok már maguktól, mint a csillagok, adva vannak. legfeljebb figyelmesnek lehet lenni hogy ne késd le őket. és készen lehet lenni, hogy amikor megkeződnek, te a megfelelő állapotban légy.

a kortárs trendek között a nagyon idióta egyik az, amikor a ’fiú’ csak az „igen”-re pályázik, és amint a nő részéről ez megvan, feladja, mintha az „igen” győztes trófea és befejezés lenne, nem pedig az együtt megtett út kezdete. esze ágában sincs indulni együtt megtett útra. a nő kimondja az igen-t és hoppon marad. nincs út. nincs folyamat. a játékot nevezhetnénk vadászatnak is, the hunting game, hopp! megvan és lehet menni tovább. de ennek nevében benne van hogy halált hoz, nem életet. a nő nem levadásznivaló vad, amit ha elejtenek, meghalt, és tovább lehet menni. ez egy halott folyamat. aminek végül a fiú-férfi oldalán is keserű következménye van, mert egyszercsak a fiú is felébred hogy társat akar, de már mindenkit lelőtt. rossz a cél. nem az „igen” az igazi cél, hanem az „együtt”. az együtt megtett út, az együtt élt idő, az együtt átélt folyamat. és ez nincs kettő nélkül. ez nincs úgy hogy csak a nő dolgozik rajta. itt az utat a fiúnak is – és elsősorban neki – végig kell csinálni. odafele eligazítják a súgók. visszafele a névtelenben eligazítja a nő. ő pedig eligazítja a nőt a saját világában, bevezeti, ez lenne a történet szerint. de a modern példákban inkább az van, hogyan hagyta ki a férfi a nőt a saját világából.

a tragédia, amikor a félreértés van, amikor az „igen” a férfinek győzelem és pont a mondat végén, a nőnek pedig kezdet, ahol hiába várja a folytatást. kérdés, már az elején: ki meddig akar elmenni? a mágikus történetben egy idióta igen olyan lenne, mint a királyfi aki bekukkint a várba, meglátja a királykisasszonyt, megvan, ott van! kiált fel, és abbeli örömében hogy ott van, vissza is fordul és egyedül megy haza, aztán éli agglegény életét azzal a megnyugvással hogy a nő „úgyis ott van, csak majd utána kell menni, mikor szükség lesz rá”. és nem ez történik? nem csak egy életben egyszer, hanem mindennap. a férfi néhány kedves gesztus után meg van győződve a nő jelenlétéről, mint valami biztos, rajzszöggel odaszegezett tényről – és elfelejti az igazságot, hogy ilyen önmagában nincs. női jelenlét önmagában nincs a számára, csak egy pillanat, amelynek teremtésében ő is részt vett. nélküle nincs és nem is lesz sose pillanat, sem nő. amikor elfordul, a megteremtett pillanat szertefoszlik, és mikor visszafordul, már a nőt sem találja. ekkor a nőre mérges: miért hagyta ott? no de ki hagyta ott a másikat?

az utánamenés nemcsak férfi-nő viszonyában, hanem a Lélekben is érvényes. mindazok akik papok, akik a Lélekhez vinnék az akárkit, bárkit is – az utánamenés a hivatásuk. és mi van ma? fordítva történik, nemdenem? a hívek mennek a guruhoz, tanítóhoz, paphoz, ők keresik fel, mert a hivatásos ül saját világában. holott neki igazán az lenne a dolga hogy a mások világában vándoroljon, hogy ott legyen, ahol ők vannak. neki kellene megkeresnie őket. ahogyan a Lélek keresi – és: mert a Lélek keresi őket.

végül: győzni a történet szerint nem olyan komplikált. a fiúnak csupán egy helyen van szüksége saját erejére: szemtől szemben a sárkánnyal. a többiben minden másban engedelmeskedik saját hangjának. az út már ki van alakítva, ezt nem ő csinálja. erőfeszítésébe nem kerül – az erőfeszítések nagy részét az úton a ló teszi. a győzelem ebben a folyamatban úgy is értelmezhető, mint: helyükre kerülnek a dolgok. a fiú visszakerül saját világába. a saját maga által teremtett helyére. a lány elkerül a fiúhoz. a sárkány ereje felkerül az emberi világba és használható lesz – de csak addig, amíg a férfi-női egyetértés tart. az út olyan mint egy kérdés. és a rá adott válaszok kihozzák a ló, a fiú, a lány, a sárkány erejét.